Forró homokot fúj a szél. A sivatagi por úgy ellepi az utat, hogy alig látszik, valaha le volt aszfaltozva. Ez már az út jobbik fele, itt nem ráz annyira a bicikli. Már egy egész napja jönnek, az ébenfekete fiatalember teker, az asszony a csomagtartón kucorog, hasát nyomja az ülés, meg belülről a baba, hátára kötve meg a csomag húzza, és jó félnapi zötyögés még előttük áll.

Tudja ő, hogy nincs már sok hátra, mégis az összes pénzét kifizette, hogy beszállítsák a városba. Gyalog nem bírta volna, és a hiénák martalékának nem adja a babát.

Már négyet megszült s kettő életben is maradt. Elbúcsúzott tőlük. Csak úgy szótlanul, mint mindig. Jó ideje nem beszélt már senkivel, legfeljebb egy-egy szót, ennyire futotta az erejéből. A gyerekek nem törtek össze, az apjukat fél éve sincs, hogy elvesztették, és lassan már mindenki kihal a faluban. A legtöbb vályogkunyhó üresen áll, csak a kutyák, meg a gyöngytyúkok járkálnak ki s be, de azok is egyre kevesebben vannak. A gyerekek is útra keltek egy talicskával, a tábor felé, ahol van tanító, meg orvos is.

Az asszony keserves kínok között próbálja fenntartani magát az imbolygó járművön. Ha lett volna ereje meg pénze, bejárhatott volna gyakrabban a kórházba a kezelésekre, de nem volt. Így meg ideje nincs, de érzi, ha nagyon koncentrál, még eljut odáig. Évek óta tudta, mióta egyre csak fogyott, hogy baj van, a gyilkos kór őt is elérte. Mikor az ura meghalt, már nem voltak kétségei, pontosan látta, mi vár rá, de a baba a hasában követeli az életet.

A város felett mintha sötétebb lenne az ég, felhők halovány vonulata kezd összeölelkezni, hogy egyesülvén, aktusuk beteljesedése meghozza az élet új reményét.

-        Esni fog – mutat a biciklit hajtó fiú a nagy bódérengeteg fölé.

A kórházba érve, még mindig görcsösen kapaszkodik. A nővérek emelik le, helyezik a földön egy matracra.

-        Elfolyt a víz, hívjuk a doktort – mondja az idősebbik apáca, míg a fiatalabb a nyakában lógó keresztet szorongatva az Üdvözlégy-et mormolja.

Késő éjszaka van, mire az apró magzat felsír a fülledt sötétségben. Az asszonyt felültetik, csöpp babája a fekete mellére bukik. Egy apró gyertya táncoló fénye rajzolja ki a pisze kis orrocskát, a vékonyka ujjakat, amikkel a fonnyadt emlőt szorongatja.

Az asszony nézi és reméli, egy fehér asszony megsajnálja, magához veszi, vagy a nővérek kegyelmeznek meg a piciny életnek. Csak az fáj igazán, hogy még annyi ereje sincsen, amivel megölelje, egy mesét mondjon, egy dalt dúdoljon neki. Úgy kell eleresztenie, hogy egyetlen szót sem szólhatott hozzá.

Reggelre elered az eső, euforikus örömöt hozva a kiszáradt természetnek, felfrissülést a nyomott, büdös kórházi levegőnek. És az újszülött könyörtelenül mohón szívja ki az utolsó csepp tejet halott anyjának melléből.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.