Reggel 7.45, a legnagyobb reggeli forgalom Ráckevén. Az utakat tükörjég borítja, egyetlen kivétel a nem városi fenntartású főutak. Mégis a Lórév felé vezető úton, a belvárosi kanyarban helyszínelő rendőrök szorítják a forgalmat egy sávra, a távolból úgy tűnik, biciklist gázoltak. Nagy baj nincs, mentő nem érkezik. A menekülő úton már jégpáncél, és egyébként is kukásautó torlaszolja el a forgalom menetét. Átjutva a vargabetűkön, a célegyenesbe fordulva a városból kivezető irányba, újabb kukásautó nehezíti a közlekedést.

Körülbelül ezzel a kérdéssel fordult felém egy ismerősöm, amikor választ kapott Svájcból az álláskereső jelentkezésére. A munkaközvetítő cég levelének Google fordítása elég mókás volt, de a rengeteg udvarias és már-már mézesmázosnak tűnő mondat között, valahol a második bekezdésben ott volt, hogy sajnos nem találtak az ő képességeinek megfelelő állást. Mindez azok után, hogy hálásan megköszönték a beléjük fektetett bizalmat, és az előtt, hogy biztosították őt arról, milyen nagyra értékelik, és bíznak benne, hogy meg fogja találni azt az állást, amire vágyik.

Az új társadalom egy új nyelvezettel épül. Erre 1992-ben jöttem rá, de szemmel láthatóan a helyzet most visszaköszön.

„Kasszandrát kell járnom!” - hallgathattam meg az Egri Újság külsős munkatársaként egy nagystílű szerkesztőségi ülésen a lapigazgatótól, legalább tízszer a beszéde alatt. Tartott egy ideig, míg rájöttem, hogy a kanosszajárásra céloz.

Senki János valójában doktor volt. Nem orvos doktor, sem jogász doktor, ő a társadalomtudományok doktora volt. Senkinek sem mondanám éppen, hiszen mindig is jó munkája volt, nemzetközileg megbecsült szakértelemmel foglalkozott a társadalom változásainak gyakorlati kérdéseivel. Az embereket szolgálta, bár azok nem igen köszönték ezt meg neki.