2040. november vége

A hivatal folyosója hideg. Ez talán az első igazi téli nap, de Józsi nem szalaszthatta el a kapott időpontot. Az élete múlik rajta.

Az irodahelyiségek mérsékelten fűtöttek, de a váró és a folyosó nem. Ezt az ügyet nem lehet digitálisan intézni, de ha lehetne, Józsi akkor is alkalmatlan lenne rá. Pedig már az okostelefonok világában nőtt fel, az ügyfélkapuk és az online ügyintézés és vásárlás korában, a 30 éves férfi mégsem tudna élni ezekkel a lehetőségekkel. Nincs internete, még az árammal is nagyon csínján kell bánni otthon, amint a gázzal is. Ezért csalódott annyira, mert remélte, hogy a hivatalban meg tud melegedni. Ja, klímavészhelyzet, meg ökológiai lábnyom, számára ezek a kifejezések semmit sem jelentenek. A kis faluból továbbra is a fekete füstöt okádó busz hozta be a városba a hegyen keresztül, akkor mégis milyen klímavédelemről beszélnek neki folyton.

- Csuhajos József! - szólal meg egy női hang a kattanással kinyíló ajtó feletti hangszóróból, és Józsi felmarkolja a papír paksamétát, beteszi a hóna alá, majd két karjával nehézkesen feltolja magát. Mankójára támaszkodva botorkál a résre nyitva hagyott ajtóhoz. Mikor belép, senki nem szól hozzá, senki rá nem néz. A hölgy, aki kiszólt, türelmetlenül kopogtat műkörmeivel az asztalon, a számítógép klaviatúrája mellett.
- Neve?! - Józsi elismétli ugyanazt, amit éppen ez a nő mondott alig egy perce a mikrofonjába.
- Papírok?! - Józsi odaadja a személyigazolványát, de a nő még mindig nem néz rá, csak a monitort bámulja. Az asszony gyors pillantást vet az igazolványra, egy grimasz kíséretében az asztalra ejti, és újra szól.
- Nem ezek. Az orvosi papírok! - és most először tekint Józsira, aki nehézkesen leteszi magát a plexiablak elé kitett székre. Az asszony megint türelmetlen, kopog a díszes, kövekkel kirakott, arany girlandokkal megfestett, karomszerű műkörmeivel. Majd rászól a mankóját éppen óvatosan a széknek támasztó férfira: - Lehetne kicsit gyorsabban? Nem érek rá egész nap!
- Persze - szabadkozik Józsi. - Bocsánat.
Az asszony továbbra sem néz rá, a papírokat vizslatja, elsőként az aláírásokat és pecséteket rajta, majd az adatokat, és végül a kórképet. Majd elkezdi vadul püfölni a klaviatúrát. Nem szól, még csak rá sem néz a férfira. Percek telnek el, mialatt a nő kattintgat, írkál, de nem szól. Végül Józsi töri meg a csendet:
- Minden rendben? - kérdi csöndesen és meghunyászkodva.
- Nézze! - kezd bele kioktatóan a nő. - Gyorsabban haladnánk, ha nem zavarna meg.
- Értem - nyögi a férfi megadóan. Pedig nagyon ideges.

Józsi egy éve nem tudja ellátni a munkáját. Addig sem volt minden probléma nélküli a helyzete, de valahogyan még csak-csak végigszenvedett minden egyes munkanapot. Jó ideje nem űzheti a szakmáját, pedig jó volt benne. Merész dolog volt az ő helyzetében álmodni, de ő megtette. Kőműves akart lenni, és az is lett. Elvégezte az iskolákat, és hamar talált melót is. Szerencséje volt, hogy az alkalmazója nem tartotta be a munkaügyi szabályokat, mert a foglalkozás-egészségügyi szakorvos nem adta volna meg neki az alkalmasságit. Évekig végezte kimagaslóan a munkáját, de hálás volt a kollégáinak is, akik legtöbbször megteremtették a megfelelő körülményeket, hogy ülve is tudja csinálni a feladatát.

Józsi nem tudott sokáig állni. Ez már az általános iskolában is kiderült. Az iskolaorvos szerint porckopás a bal térdében, ami meglepő egy gyereknél. A kiváltó oka valamilyen kisgyermekkori trauma lehetett, de a szüleinek fogalma sem volt róla, hogy mi. Egyébként is hülyeségnek tartották az egészet, felesleges felhajtásnak. Ha nem tud huzamosabb ideig állni, na és, majd ül. Ha nem tud tartósan gyalogolni, na és, hova a fenébe is menne? Így hát, hiába is kapták meg minden félévben a védőnőtől a beutalót lefixált időpontra a szakrendelésre, a szülei nem vitték őt el. A szakiskolából sem mert elmenni, mert bármilyen költsége is lett volna a kezelésének, a szülei úgy sem költöttek volna erre. Mikor pedig elkezdett dolgozni, és már lett volna saját pénze a gyógykezelésre, akkor meg már ideje nem volt, hiszen a munkáltatója azonnal kirúgta volna, ha ő munkaidőben orvoshoz kezdett volna járni. Így teltek el az évek, romlott Józsi állapota egyre jobban, míg nem egy munkaügyi ellenőrzés nyomán kiderült, hogy alkalmassági vizsgálat nélkül dolgoztatják őket. Az elrendelt vizsgálat során pedig nem kapta meg az orvostól az alkalmasságit. Kizárólag ülő munkát végezhet, szólt a szakvélemény. Így hát el kellett hagynia szeretett szakmáját, és új megélhetés után kellett néznie.

Józsi jóképű fiatalember volt, ragadtak rá a csajok. Kőművesként nem is keresett rosszul, így hát korán megtalálta a testi-lelki társát. De amikor el kellett mennie csomagolónak a közeli gyárba, mert ezt az egyetlen ülő munkát találta elérhető közelségben, a fizetése drasztikusan lecsökkent, és a szerelem hirtelen elhalt. Egy nap, mikor hazaért a délutáni műszakból, már csak a tök üres lakást találta. Szó szerint mindent vitt az asszony, bútorokat, edényeket, háztartási gépeket, csak a csupasz falak maradtak és Józsi göncei. A válás gyorsan zajlott, az asszony ügyvéddel felvértezve igazolta, hogy a férjének semmi sem jár, Józsinak esélye sem volt.
Nem volt könnyű, de új életet kezdett. A lakást ugyan nem kellett eladni, oly keveset ért volna ebben a folyamatosan fogyatkozó faluban, nemhiába vitt el mindent a volt felesége, hiszen azzal jobban járt, mint a ház felével, ami így - a bíróság szerint - teljesen fair egyezség volt. Apránként újra berendezte, szegényesen, de legalább volt fedél a feje felett.

Bár még csak 26 éves volt, Józsi már nem volt se jóképű, se jól kereső, így hát egyedül maradt. Az elmúlt négy évet csomagolóként, két műszakban töltötte, most már se ideje, se pénze nem lett volna, hogy kezeltesse a porckopását, hiszen napról, napra élt, és annak is örült, hogy télen még be tudja fűteni a kis házat, ki tudja fizetni a víz és csatornázási díjat és azt a kevés áramot, amit elhasznál. A szülei már régen meghaltak, amit Józsi nem is bánt nagyon, mert ahogy gyerekkorában, úgy most sem sok segítséget kapott volna tőlük, ő pedig képtelen lett volna akár anyagilag, akár tevőlegesen támogatni őket. A legutóbbi éves alkalmassági vizsgálaton pedig már semmilyen munkára nem kapta meg az üzemorvostól az engedélyt. "Le kell százalékoltatnia magát!" - mondta az orvos, és adott egy telefonszámot, amit keresnie kell. Azt hitte, egyszerű lesz, hiszen az orvos mondta ki rá az ítéletet, de tévedett. Számtalan adminisztráció, kérvény, és speciális vizsgálat után, most végre itt volt az irodában, hogy pontot tegyenek az ügy végére, megtudja, milyen juttatásokat fog kapni. Szó szerint az élete múlott a mai napon, a döntésen, amit a szemben ülő szófukar hölgytől remélt. Nem csoda, hogy tűkön ült már.

- Meg is vagyunk - veti oda az ügyintéző hölgy, és átadja Józsi papírpaksamétáját, plusz egy frissen nyomtatott papírt. - Itt írja alá! - mutat a lap aljára, és Józsi kezébe nyom egy tollat. A férfi engedelmesen aláírja, és várja, hogy elmondják neki, mi is lesz most az ő életével. De az asszony továbbra sem néz rá, a monitort bámulva kattintgat, majd megnyom egy gombot, és a fején lévő headset-be nyögi: - Galambos Dzsenifer!
Józsi fészkelődik kicsit, nem érti, most mégis mi van. Végre ráemeli nagy, értetlen szemeit az ügyintéző, és kissé felháborodottan közli vele: - Végeztünk. Menjen, mert jön a következő ügyfél!
- És most mi lesz tovább? Nekem, mi a dolgom?
- Semmi - veti oda ingerülten a nő.
- Hogy-hogy semmi? Hova fogom kapni a juttatást, és mennyit? Ezeket hogyan tudom meg? - kérdi Józsi kissé kétségbeesetten.
- Minden ott van a végzésben, amit kapott - csattan fel az ügyintéző -, de most már menjen, mert itt van a következő.

Józsi feltápászkodik, kissé ügyetlen az idegességtől, így majdnem elesik, amikor a mankójára támaszkodva próbál megindulni kifelé. Bármennyire is feszült, azért csak jó lenne tudni - még mielőtt innen kilép, és ki tudja mikor nyílik alkalma újra visszajönni és bebocsátást nyerni -, hogy mi van abban a végzésben. Az sem érdekli, hogy közben a hóna alól az egész papírpaksaméta kiesik, szétnyitja az összehajtott lapot, és gyorsan végigfutja. A neve és adatai alatt a beadott orvosi papírok száma, kiállítója, és egy-két szavas kórisme van, majd kronológiai sorrendben az eddigi ügyintézési menet, hogy milyen kérelmet, mikor és hova adott be, onnan hova küldték tovább, mikor digitalizálták, ki adott rá elektronikus aláírást és időpecsétet, és számos hasonló nagyon fontos információ. Majd mielőtt még újabb ugyanilyen információk sorai következnének a mai ügyintézésről, egyetlen apró mondatban eldugva: Kérelem elutasítva. Józsi kis híján ismét elvágódik, az ajtó kilincsébe kapaszkodva fordul meg, és tőle szokatlan hangerővel kiabálva szegezi a következő ügyfélre ugyanúgy rá se tekintő ügyintézőnek: - Mi az, hogy elutasítva? És én most mégis mit csináljak?

Bár eddig a plexi mögött ülő nő szinte rá se nézett, most ráemeli dühtől villogó tekintetét, és Józsinál még hangosabban üvölt neki vissza: - Mégis mit gondolt? Hogy 30 évesen majd az állam fogja eltartani? Hogy az elkövetkezendő teljes életében, mondjuk úgy 70-80 éves koráig, míg meg nem hal, az adófizetők pénzéből fog élni? Csak azért mert nem foglalkozott saját magával, és lerokkant? Ez nem kifogás! Menjen, és keressen magának olyan munkát, amit így is el tud látni, ne azoktól akarja elvenni a segélyt, akik tényleg megérdemlik. - Majd tenyerével az asztalra csap, és ezzel lezártnak tekintve a beszélgetést, egy gyors mozdulattal int a biztonsági őrnek, aki már megy is, hogy kitessékelje Józsit az ajtón.

A hivatal folyosója hideg. Ez talán az első igazi téli nap, és Józsi egész testét átjárja a hideg. A kétségbeesés fagyossága, hogy most mégis mi lesz ővele.