Március 1. hete - MUNKA VS. MAGÁNÉLET

Az elmúlt héten számtalan vonatkozásban jött szembe velem a dilemma: munka vagy magánélet?
Kinek ne lenne ez állandó problémája, hacsak nem olyan szerencsés, hogy nem kényszerül munkával megkeresni a napi betevőre valót.

Úgy véljük, irigylésre méltó az, akinek a munkája valójában a hobbija is, hiszen náluk ez a probléma úgy tűnik, hogy fel sem vetül, bár ne gondoljuk, hogy a színészeknek vagy előadóművészeknek nem kell súlyos kompromisszumokat kötniük az életükben. Ha pedig olyan géniuszok életrajzát nézzük, mint pl. Elvis Presley, könnyen szembesülhetünk azzal, milyen könnyen mehet rá az egész életük erre. Meglátásom szerint egyébként a művészek is inkább idősebb korukra, amikor már nem a megélhetés vagy gyereknevelés terhe alatt alkotnak, akkor tudnak igazán szabadon szárnyalni.

Na, de mi van azokkal, akik nem művészek? Ott is számtalan mód figyelhető meg a munka vs. magánélet problematikájának kezelésére. Vannak, akik inkább összemossák a kettőt, és itt ne csak a munkaholistákra gondoljunk, akiknek az identitását jelenti a munkájuk, vagy az általa elért sikerek, eredmények. Ki ne esett volna már kísértésbe, hogy a "házinyúlra nem lövünk" alapbölcsességet sutba vágva szerelmi viszonyba bonyolódjon egy kollégájával, vagy akár többel is, vérmérséklettől függően. Jobban körbenézve kiderül, hogy a legtöbb munkahely egy nagy "nyúlfialtató ketrec". Szinte mindenhol akad olyan munkatárs, akit akár a céges wellbeing szolgáltatások közé is be lehetne venni. A legtöbbször csak akkor jövünk rá, hogy nem volt éppen életünk legbölcsebb döntése a céges viszony, amikor szembesülve a matematika törvényszerűségével, hogy örök szerelem legfeljebb egyszer lehet mindenki életében, napi munkahelyi együttműködésben kell maradnunk olyanokkal, akik képesek lennének egy kiskanálnyi vízben megfojtani minket, vagy éppen fordítva, nekünk fordul fel a gyomrunk, ha meglátjuk őket, attól függően, kinél jött el előbb a felismerés, hogy mégsem ilyen lovat akartam. Az évek előrehaladtával persze majdnem mindenki bölcsebb lesz, és ki ennyi, ki annyi viszonyból kialakult iszony után megtanulja, hogy a kényelmes és kézenfekvő döntések okozzák a legtöbb problémát, amik aztán még tovább nehezítik a munka és magánélet egyensúlyának fenntartását.

Másik kérdés aztán a gyermek vagy a munka, és nemcsak a gyermekvállalás tervezésekor, hanem onnantól egészen életünk végéig. És az idős szülők óvása, előrébb kerülhet-e, mint az a kötelezettségünk, ami a megélhetésünket, vagy akár az egész családunk megélhetését biztosítja? És mikor van az a pont, amikor a párunk, házastársunk már nem akar jobban belefolyni a munkahelyi problémáinkba, és a küszöbön le kellene tudnunk rakni az ilyen jellegű gondolatainkat? Vajon jobban járnak-e azok, akiknek a közös munkahely közös gondokat is jelent, és ugyanabban pörögnek itt is, ott is, hiszen miként is választhatnák sarkosan szét a kettőt?

Van egyáltalán jó megoldás a munka vs. magánélet kérdésére?

Senki János valójában doktor volt. Nem orvos doktor, sem jogász doktor, ő a társadalomtudományok doktora volt. Senkinek sem mondanám éppen, hiszen mindig is jó munkája volt, nemzetközileg megbecsült szakértelemmel foglalkozott a társadalom változásainak gyakorlati kérdéseivel. Az embereket szolgálta, bár azok nem igen köszönték ezt meg neki.