Április 4. hete - ELFOGADÁS

Ha annyi ezresem lenne, amennyiszer én már az életben azt hallottam, hogy "fogadd el", akkor semmi gondom nem lenne, nyugodtan élhetnék a hobbimnak.
Fogadd el, hogy nem sikerült, az élet már csak ilyen.
Fogadd el, én ilyen vagyok, ennyi idősen már nem fogok megváltozni.
Fogadd el a sorsod, úgy sincs mit tenni ellene.
Fogadd el a hibáidat, különben mindig frusztrált leszel.

Úgy osztogatjuk az ilyen panel jótanácsokat, mint kutyának a jutifalatot. Mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy az ember alaptermészetéhez tartozik az elfogadás. Pedig talán nincs is ennél nehezebb feladat. Mert elfogadni = beletörődni.

De miért is kellene mindenbe beletörődni? Mi fogja akkor előrébb vinni a társadalmat, és nem utolsó sorban saját magunkat? Bárhogy is gondolkozom ezen, mindig arra jutok, hogy amennyire nehéz elfogadni, annyira egyszerű is. Mert az, aki elnyomva magában a fejlődés ösztönét, magáévá teszi az elfogadás életfilozófiáját, fatalista lesz. De aki nem akarja átengedni a gyeplőt a sorsnak, annak pedig nagyon nehéz megkülönböztetnie, mikor kell, sőt talán kötelességünk nem elfogadni, és mikor jött el az ideje, hogy mégis megtegyük.

Még középiskolás voltam, amikor ápoltam egy idős nénit. Magatehetetlen volt, izomsorvadásos betegségben szenvedett. Közben gégerákja is lett, így mikor megismertem ágyhoz kötött volt, és csak úgy tudott beszélni, ha befogta a torkán a fémperemes lyukat. Tanult asszony volt, és dacos a sorssal szemben. Nem akarta elfogadni, hogy nem saját maga dönt a sorsa és az élete felől. Talán éppen ez a hozzáállása juttatta oda is, hogy így kelljen megöregednie, hiszen láncdohányos volt, és hiába jött a gégebetegség, akkor sem tette le a cigit. Meddő is volt, de nem fogadta el, örökbefogadott gyermeket nevelt fel, aki soha rá sem nézett, csak a menye járt fel hozzá, hogy lássa, mikor hal már meg az idős nő, hogy végre vihessék az örökséget. Három évig jártam fel hozzá. Eleinte csak heti egy alkalommal, vasaltam neki. Később már beszélgettünk is, aztán én intéztem minden hivatalos ügyét, én lettem az aláírása is. Majd eljött az ideje, hogy minden nap ugyanabban az időben mentem, és csak így mert lefeküdni aludni, mert tudta, hogy pontban 4-kor megyek és felültetem, szükség esetén tisztába teszem, bepelenkázom, mert ha nem megyek, akkor megfullad a gégéjénél felgyülemlő váladékban. Egy nap valami megváltozott. Csak a tekintetén látszott, már nem volt olyan kemény, már nem volt olyan dacos. Azt hiszem, akkor adta meg magát a sorsának. Másnap, mikor mentem, már nem volt ott. Meghalt.

A héten többször is eszembe jutott ez a történet, a maga hatalmas tanulságával, hogy nem szabad a legvégére hagyni az ELFOGADÁST. Ha időben felismerjük, mi az ami ellen felesleges küzdeni, amit mindenképpen el kell fogadni, akkor képesek lehetnünk az életünket úgy alakítani, úgy változni, úgy fejlődni, hogy az nekünk jó legyen. De ehhez az kell, hogy tudjuk, mi az amit tilos elfogadnunk, és mi az, amit pedig muszáj.