Mindenki vágyódik valahova, valaki után, valami megszerzéséért. Ez az érzés viszont általában nem egy permanens belső feszültség. Általában és normálisan. Azonban manapság a magyar emberek igen nagy része nem az általánosságot és normálist erősíti, hanem elvágyódik saját hazájából.

Már-már népvándorlásnak tekintik sokan, vagy exodusnak, de bárminek is nevezzük, tény, hogy rengeteg honfitársunk kényszerül máshol kezdeni új életet.

16 évvel ez előtt egy aranyos tacskó szegődött mellém. Szegeden találtam, éjjel, a kietlen utcán. Diákokat gardíroztam sportversenyre, és éppen a többi tanárral hajlottunk el egy kicsit. Valójában csak akartunk volna bulizni, mert útközben egyszerűen a falhoz passzírozott minket egy a vizes macskakövön kipördülő és elszabaduló Mercédesz. Lévén a pasik testnevelők, mint pókemberek ugrottak a falra, a kolléganőm vetődéssel tért ki a kocsi elől, én meg egy kiugró oszlop takarásában vészeltem át a becsapódást, így csak a lábszáramat nyomta meg a lökhárító. Sajnos egy alacsonyabb tesitanár nem úszta meg ilyen kevéssel, nem tudott elég magasra ugrani a falon, így eltörte lábát az autó. Jártunk kórházban, beszéltünk a rendőrrel, s miután kiderült, hogy a helyi alvilág fejének kedvese szabálytalanul és túl nagy sebességgel kanyarodott, inkább már nem is emlékeztünk pontosan a történtekre. A rendőr is így látta jobbnak. Többen taxival mentek haza, én viszont a helyi kollégával sétáltam. Így talált rám Rezső.

Egyszer, sok-sok évvel ez előtt randiztam egy fiúval. Bár hosszú ideje ismertem már, csak akkor jutott eszünkbe, hogy randevúzzunk. Valójában ez volt az első és egyben az utolsó randink is.

A fiú magánkopóként dolgozott, éppen egy Igor nevű férfi volt barátnőjét kereste. Nem mondott sokat az ügyről, ahogy ő fogalmazott, jobb volt ez így nekem. Amikor megkérdeztem, nem gondolja, hogy az a lány esetleg okkal nem akarja, hogy megtalálják, csak annyit válaszolt: - Hidd el, jobb neki, ha én találom meg, mintha Igor emberei.