2040. november vége

A hivatal folyosója hideg. Ez talán az első igazi téli nap, de Józsi nem szalaszthatta el a kapott időpontot. Az élete múlik rajta.

Az irodahelyiségek mérsékelten fűtöttek, de a váró és a folyosó nem. Ezt az ügyet nem lehet digitálisan intézni, de ha lehetne, Józsi akkor is alkalmatlan lenne rá. Pedig már az okostelefonok világában nőtt fel, az ügyfélkapuk és az online ügyintézés és vásárlás korában, a 30 éves férfi mégsem tudna élni ezekkel a lehetőségekkel. Nincs internete, még az árammal is nagyon csínján kell bánni otthon, amint a gázzal is. Ezért csalódott annyira, mert remélte, hogy a hivatalban meg tud melegedni. Ja, klímavészhelyzet, meg ökológiai lábnyom, számára ezek a kifejezések semmit sem jelentenek. A kis faluból továbbra is a fekete füstöt okádó busz hozta be a városba a hegyen keresztül, akkor mégis milyen klímavédelemről beszélnek neki folyton.

- Csuhajos József! - szólal meg egy női hang a kattanással kinyíló ajtó feletti hangszóróból, és Józsi felmarkolja a papír paksamétát, beteszi a hóna alá, majd két karjával nehézkesen feltolja magát. Mankójára támaszkodva botorkál a résre nyitva hagyott ajtóhoz. Mikor belép, senki nem szól hozzá, senki rá nem néz. A hölgy, aki kiszólt, türelmetlenül kopogtat műkörmeivel az asztalon, a számítógép klaviatúrája mellett.
- Neve?! - Józsi elismétli ugyanazt, amit éppen ez a nő mondott alig egy perce a mikrofonjába.
- Papírok?! - Józsi odaadja a személyigazolványát, de a nő még mindig nem néz rá, csak a monitort bámulja. Az asszony gyors pillantást vet az igazolványra, egy grimasz kíséretében az asztalra ejti, és újra szól.
- Nem ezek. Az orvosi papírok! - és most először tekint Józsira, aki nehézkesen leteszi magát a plexiablak elé kitett székre. Az asszony megint türelmetlen, kopog a díszes, kövekkel kirakott, arany girlandokkal megfestett, karomszerű műkörmeivel. Majd rászól a mankóját éppen óvatosan a széknek támasztó férfira: - Lehetne kicsit gyorsabban? Nem érek rá egész nap!
- Persze - szabadkozik Józsi. - Bocsánat.
Az asszony továbbra sem néz rá, a papírokat vizslatja, elsőként az aláírásokat és pecséteket rajta, majd az adatokat, és végül a kórképet. Majd elkezdi vadul püfölni a klaviatúrát. Nem szól, még csak rá sem néz a férfira. Percek telnek el, mialatt a nő kattintgat, írkál, de nem szól. Végül Józsi töri meg a csendet:
- Minden rendben? - kérdi csöndesen és meghunyászkodva.
- Nézze! - kezd bele kioktatóan a nő. - Gyorsabban haladnánk, ha nem zavarna meg.
- Értem - nyögi a férfi megadóan. Pedig nagyon ideges.

Józsi egy éve nem tudja ellátni a munkáját. Addig sem volt minden probléma nélküli a helyzete, de valahogyan még csak-csak végigszenvedett minden egyes munkanapot. Jó ideje nem űzheti a szakmáját, pedig jó volt benne. Merész dolog volt az ő helyzetében álmodni, de ő megtette. Kőműves akart lenni, és az is lett. Elvégezte az iskolákat, és hamar talált melót is. Szerencséje volt, hogy az alkalmazója nem tartotta be a munkaügyi szabályokat, mert a foglalkozás-egészségügyi szakorvos nem adta volna meg neki az alkalmasságit. Évekig végezte kimagaslóan a munkáját, de hálás volt a kollégáinak is, akik legtöbbször megteremtették a megfelelő körülményeket, hogy ülve is tudja csinálni a feladatát.

Józsi nem tudott sokáig állni. Ez már az általános iskolában is kiderült. Az iskolaorvos szerint porckopás a bal térdében, ami meglepő egy gyereknél. A kiváltó oka valamilyen kisgyermekkori trauma lehetett, de a szüleinek fogalma sem volt róla, hogy mi. Egyébként is hülyeségnek tartották az egészet, felesleges felhajtásnak. Ha nem tud huzamosabb ideig állni, na és, majd ül. Ha nem tud tartósan gyalogolni, na és, hova a fenébe is menne? Így hát, hiába is kapták meg minden félévben a védőnőtől a beutalót lefixált időpontra a szakrendelésre, a szülei nem vitték őt el. A szakiskolából sem mert elmenni, mert bármilyen költsége is lett volna a kezelésének, a szülei úgy sem költöttek volna erre. Mikor pedig elkezdett dolgozni, és már lett volna saját pénze a gyógykezelésre, akkor meg már ideje nem volt, hiszen a munkáltatója azonnal kirúgta volna, ha ő munkaidőben orvoshoz kezdett volna járni. Így teltek el az évek, romlott Józsi állapota egyre jobban, míg nem egy munkaügyi ellenőrzés nyomán kiderült, hogy alkalmassági vizsgálat nélkül dolgoztatják őket. Az elrendelt vizsgálat során pedig nem kapta meg az orvostól az alkalmasságit. Kizárólag ülő munkát végezhet, szólt a szakvélemény. Így hát el kellett hagynia szeretett szakmáját, és új megélhetés után kellett néznie.

Józsi jóképű fiatalember volt, ragadtak rá a csajok. Kőművesként nem is keresett rosszul, így hát korán megtalálta a testi-lelki társát. De amikor el kellett mennie csomagolónak a közeli gyárba, mert ezt az egyetlen ülő munkát találta elérhető közelségben, a fizetése drasztikusan lecsökkent, és a szerelem hirtelen elhalt. Egy nap, mikor hazaért a délutáni műszakból, már csak a tök üres lakást találta. Szó szerint mindent vitt az asszony, bútorokat, edényeket, háztartási gépeket, csak a csupasz falak maradtak és Józsi göncei. A válás gyorsan zajlott, az asszony ügyvéddel felvértezve igazolta, hogy a férjének semmi sem jár, Józsinak esélye sem volt.
Nem volt könnyű, de új életet kezdett. A lakást ugyan nem kellett eladni, oly keveset ért volna ebben a folyamatosan fogyatkozó faluban, nemhiába vitt el mindent a volt felesége, hiszen azzal jobban járt, mint a ház felével, ami így - a bíróság szerint - teljesen fair egyezség volt. Apránként újra berendezte, szegényesen, de legalább volt fedél a feje felett.

Bár még csak 26 éves volt, Józsi már nem volt se jóképű, se jól kereső, így hát egyedül maradt. Az elmúlt négy évet csomagolóként, két műszakban töltötte, most már se ideje, se pénze nem lett volna, hogy kezeltesse a porckopását, hiszen napról, napra élt, és annak is örült, hogy télen még be tudja fűteni a kis házat, ki tudja fizetni a víz és csatornázási díjat és azt a kevés áramot, amit elhasznál. A szülei már régen meghaltak, amit Józsi nem is bánt nagyon, mert ahogy gyerekkorában, úgy most sem sok segítséget kapott volna tőlük, ő pedig képtelen lett volna akár anyagilag, akár tevőlegesen támogatni őket. A legutóbbi éves alkalmassági vizsgálaton pedig már semmilyen munkára nem kapta meg az üzemorvostól az engedélyt. "Le kell százalékoltatnia magát!" - mondta az orvos, és adott egy telefonszámot, amit keresnie kell. Azt hitte, egyszerű lesz, hiszen az orvos mondta ki rá az ítéletet, de tévedett. Számtalan adminisztráció, kérvény, és speciális vizsgálat után, most végre itt volt az irodában, hogy pontot tegyenek az ügy végére, megtudja, milyen juttatásokat fog kapni. Szó szerint az élete múlott a mai napon, a döntésen, amit a szemben ülő szófukar hölgytől remélt. Nem csoda, hogy tűkön ült már.

- Meg is vagyunk - veti oda az ügyintéző hölgy, és átadja Józsi papírpaksamétáját, plusz egy frissen nyomtatott papírt. - Itt írja alá! - mutat a lap aljára, és Józsi kezébe nyom egy tollat. A férfi engedelmesen aláírja, és várja, hogy elmondják neki, mi is lesz most az ő életével. De az asszony továbbra sem néz rá, a monitort bámulva kattintgat, majd megnyom egy gombot, és a fején lévő headset-be nyögi: - Galambos Dzsenifer!
Józsi fészkelődik kicsit, nem érti, most mégis mi van. Végre ráemeli nagy, értetlen szemeit az ügyintéző, és kissé felháborodottan közli vele: - Végeztünk. Menjen, mert jön a következő ügyfél!
- És most mi lesz tovább? Nekem, mi a dolgom?
- Semmi - veti oda ingerülten a nő.
- Hogy-hogy semmi? Hova fogom kapni a juttatást, és mennyit? Ezeket hogyan tudom meg? - kérdi Józsi kissé kétségbeesetten.
- Minden ott van a végzésben, amit kapott - csattan fel az ügyintéző -, de most már menjen, mert itt van a következő.

Józsi feltápászkodik, kissé ügyetlen az idegességtől, így majdnem elesik, amikor a mankójára támaszkodva próbál megindulni kifelé. Bármennyire is feszült, azért csak jó lenne tudni - még mielőtt innen kilép, és ki tudja mikor nyílik alkalma újra visszajönni és bebocsátást nyerni -, hogy mi van abban a végzésben. Az sem érdekli, hogy közben a hóna alól az egész papírpaksaméta kiesik, szétnyitja az összehajtott lapot, és gyorsan végigfutja. A neve és adatai alatt a beadott orvosi papírok száma, kiállítója, és egy-két szavas kórisme van, majd kronológiai sorrendben az eddigi ügyintézési menet, hogy milyen kérelmet, mikor és hova adott be, onnan hova küldték tovább, mikor digitalizálták, ki adott rá elektronikus aláírást és időpecsétet, és számos hasonló nagyon fontos információ. Majd mielőtt még újabb ugyanilyen információk sorai következnének a mai ügyintézésről, egyetlen apró mondatban eldugva: Kérelem elutasítva. Józsi kis híján ismét elvágódik, az ajtó kilincsébe kapaszkodva fordul meg, és tőle szokatlan hangerővel kiabálva szegezi a következő ügyfélre ugyanúgy rá se tekintő ügyintézőnek: - Mi az, hogy elutasítva? És én most mégis mit csináljak?

Bár eddig a plexi mögött ülő nő szinte rá se nézett, most ráemeli dühtől villogó tekintetét, és Józsinál még hangosabban üvölt neki vissza: - Mégis mit gondolt? Hogy 30 évesen majd az állam fogja eltartani? Hogy az elkövetkezendő teljes életében, mondjuk úgy 70-80 éves koráig, míg meg nem hal, az adófizetők pénzéből fog élni? Csak azért mert nem foglalkozott saját magával, és lerokkant? Ez nem kifogás! Menjen, és keressen magának olyan munkát, amit így is el tud látni, ne azoktól akarja elvenni a segélyt, akik tényleg megérdemlik. - Majd tenyerével az asztalra csap, és ezzel lezártnak tekintve a beszélgetést, egy gyors mozdulattal int a biztonsági őrnek, aki már megy is, hogy kitessékelje Józsit az ajtón.

A hivatal folyosója hideg. Ez talán az első igazi téli nap, és Józsi egész testét átjárja a hideg. A kétségbeesés fagyossága, hogy most mégis mi lesz ővele.

Komolyan nem tudom, hogy mi folyik körülöttem, vagy velem, de lehet, hogy bennem.

Egy hónapja még végtelen boldog voltam. Alig két hónap alatt írtam meg legújabb regényemet, olyan szereplőket formázva benne, akiknek ihletője nagyon fontos nekem. Tetszett. Annyira, hogy elküldtem egy kiadónak is, lesz, ami lesz, megpróbálok a self publishing világából kitörni.

És jött az elismerő válasz, a nagy ajánlat, egy apró bökkenővel, hogy meg kellene előlegeznem nemcsak a könyv árát, de a kiadó összes szolgáltatásának díját is. Igaz, 750 példány eladása után ezt visszakapom, de a probléma ott kezdődik, hogy még a legkisebb csomag kiköhögése is lenullázná a családi kasszámat. Rá kellett döbbennem, nem a kiadóval van a baj, ez teljesen normális eljárás, hanem velem, akinek nincs ennyi pénze.

Alig egy hete már azt is tudom, hogy nem is lesz. Egyértelműen szembesültem azzal, hogy érthetek én bármennyire is a szakmámhoz, nyerhetek én szakmai díjakat a munkámmal, csinálhatom akár két szakember feladatait is egy munkakörben, soha nem leszek annyira értékes, hogy számottevő tényező legyek. És itt is nálam van a baj, mert képtelen vagyok a jól bevált marketingfogásokat alkalmazni, ha saját magamról van szó. Egy kis vihorászás, egy kis heherészés sokat segítene, de nekem az nem megy.

Ez a felismerés teljesen megzavarta az életemet. No, nem a vihogás próbálgatása, vagy a hajdobálás gyakorlása irányába, hanem az útkeresés zavarosába merülés vitt ingoványos terepre. Nem baj, gondoltam, vannak biztos pontok, kapaszkodók, amik eddig is mindig segítettek, érzelmek, amik az egész életemet és lényemet meghatározzák. És egyik pillanatról a másikra sorra törnek darabokra ezek a biztosnak hitt kötelékek. A feledés, a változás, az új és a más - megint csak a szembesülés azzal, hogy a hiba nálam van. Mindez egy hónap alatt. Mégis, mi a fene történik velem?

Mióta a legutóbbi regényem ötletét egy álmom adta, nagyon igyekszem megjegyezni, mikor, mit álmodok. Sokszor vannak érdekes történeteim az álmaimban, melyek valóban megérnének legalább egy novellát, bár kellene rajtuk fésülni, hiszen, amint általában az álmok, azért elég zavarosak szoktak lenni, térben, időben ugrálva.

Most hajnalban viszont olyan álmom volt, ami szomorú lenyomata a világnak, ami jelen pillanatban sajnos sokkal félelmetesebb és eseménydúsabb, mint általában az álmaink szoktak lenni. Persze vannak érthető momentumok benne, hiszen most sok aktuális félelmem összegződött egy súlyos pillanatban.

Az álom:

A munkahelyemen voltam, egy számomra vadidegen modern irodaházban, magasan egy épület felső emeleteinek egyikében. Sok üveg, modern pultszerű asztalok, és a padlóhoz rögzített bárszék szerű ülő alkalmatosságok. Sok asztal és ilyen szék volt a nagy és világos szobában. Ide érkezett meg a lányom, akinek itt kellett a felvételi vizsgáját megcsinálni magyar nyelvből. Nem sok kedve volt, félt is nagyon és húzta az időt miután átvette a feladatlapot, majd nyögve-nyelősen leült a hátam mögött, a nekem merőlegesen kezdődő asztalhoz, s amikor felvilágosították, hogy a vizsga ideje onnantól ketyeg, hogy átvette a lapot, inkább nekilátott. Ő írta a vizsgáját, én dolgoztam a számítógépemen, amikor kis idő múlva odasúgta, hogy a komissióz szót kell szövegbe foglalnia. Csöndben súgtam neki, hogy nem segíthetek, már csak azért sem, mert fogalmam sincs, mit jelent ez a szó, de ha tanulták, írja azt. 

Ekkor hirtelen úgy éreztem, mintha minden balra dőlne, fura bizonytalanságérzetet adott, és azonnal az jutott eszembe, hogy biztosan földrengés van. Majd kezdtem megnyugodni, mert a szoba már visszafelé mozdult, az eredeti állásába. De nem állt meg ott, hanem elindult jobbra. Azt vártam, hogy onnan is visszatért, mint az inga, de nem ez történt. A szoba dőlt tovább, egyre csak tovább. A kislányom döbbent arccal nézett rám, és kezdett csúszni oldalra, ahogy már a nagy üvegtáblákon kinézve az égből egyre kevesebbet láttam, viszont megjelentek a fák, és végül a zöld föld is. Semmi más nem jutott eszembe, mint az ima, de talán ha két szót elmondtam belőle, rögvest sokkal fontosabb gondolat uralta az agyamat, hogy meg kell fogjam a lányomat, mert ha lezuhan oda, akkor minden ráesik. Hiszen már egyértelmű volt, hogy az épület megállíthatatlanul dől. A rémülettől megmerevedett lányom után kaptam, és már veszettül járt is az agyam, hogy mibe kapaszkodjak, hogyan védjem őt, hogy valahogyan túlélje ezt az egészet. Ekkor ébredtem fel.

Sajnos senkinek se kell álomfejtőnek lennie, hogy értse, mit is jelenthet ez az álom.

Bárhogy is szeretnénk, nem tudjuk gond nélkül megemészteni a jelent, a valós történelmet, amiben élünk.

Minden évben, ahogy közelednek december utolsó napjai, végigtekintek az elmúlt hónapokon, és annak érdekében, hogy mindazt hasznosíthassam a jövőmben, amit az eltelt év tanított nekem, egy rövid kis szösszenetben összegzem azt.

De most nem így volt. Sokáig vártam, hogy valami érett és határozott véleménnyé formálódjon bennem az a képlékeny összevisszaság, amit a 2021-es év jelentett. Szeretném azt mondani, hogy jó év volt, de nem visz rá a lélek. Két korombeli osztálytársamat temettük el, ami már önmagában is lehetetlenné teszi, hogy jó évnek lássam. Meg kellett küzdenem a betegséggel, ami az egész világot rettegésben tartja már 2 éve. Anyagi helyzetem sem javult, a családi kassza nem gyarapodott, és talán soha életemben nem dolgoztam ennyit, ami nem igaz, csak a COVID után olyan erőtlenné váltam, hogy a normál teljesítményem már-már extrémnek hatott.

Mégis, legmélyén mindennek, azt az összegzést vonhatom le, hogy ez egy nagyon hasznos év volt. Olyan sok mindenre akart megtanítani minket 2021, és oly kevéskét fogott fel belőle az emberiség!

Ha kicsit jobban odafigyelünk, akkor a 2020-as év után egészen sokat tehettünk volna magunkért és a világért, amiben élünk.

• Segíthettük volna a Földet, hogy meggyógyuljon, hiszen a 2020-as leállás megmutatta, hogy képesek megtisztulni az óceánok és tengerek, hogy ki tud tisztulni a levegő, hogy még az évszakok is vissza tudnak térni a régebben megszokott kerékvágásba. De mi inkább újra veszett mód utazgatni kezdtünk, még többet és még gyorsabban termeltünk, és hogy mindez ne legyen hiába, hát egyre többet vásároltunk.
• Megérthettük volna, hogy nem vagyunk mindenhatók, hogy nincs uralmunk minden felett. Tisztelettel elfogadhattuk volna, hogy korlátaink vannak, és a természet rendjét legfeljebb megismerhetjük, de nem alakíthatjuk azt át. Ám mi inkább nem fogadjuk el a halált, akkor sem, ha meglett embereket ér utol, ahogy az egyébként az élet rendje. Elvárnánk, hogy halhatatlanok legyünk, és válogatás nélkül bármilyen eszközt igénybe vennénk, hogy örök életűek lehessünk. A pillanatnyi haszon mögé nem tekintünk, a jövőnket gondolkodás nélkül adjuk el olyan ígéretekért, amikre semmilyen bizonyíték nincsen.
• A korlátozások által megtanulhattuk volna, hogy semmi nem fontosabb, mint az emberi kapcsolatok, hogy semmi nem tud minden problémát megoldani, csak és kizárólag a szeretet. De oly hamar elpárolgott ez a felismerés, a pátosz, amivel 2020-ban mindenki sajnálta korlátok közt eltöltött hónapjait! Nézz körül, és láthatod, hogy tán még soha nem volt ilyen végtelenül önző a világ. Gyűlölet és egymás hibáztatásán túl, a „mit bánom én, hogy neki rossz, csak nekem legyen jó” szemlélet mindent ural. Elértéktelenedett minden, és bár látszólag ellent mond a örök élet igényében megmutatkozó életvágynak, valójában az emberek bárkin átgázolnának, bárkit kiiktatnának, ha ígéretet kapnának arra, hogy úgy ők nem lesznek betegek, nem fognak megöregedni és meghalni.

Elmulasztottuk hát 2021 lehetőségét, mert a Föld tovább pusztul. És az ember végtelen önzésében még csak észre sem veszi, hogy milyen együgyű táncot jár a pusztulás zenéjére. Elvárná, hogy örökké éljen, de minek, ha a Föld meghal körülötte? Bármit megtenne, hogy ő megmeneküljön, de minek, ha bárki mást szempillantás alatt pusztítana el olyan hatalmak manipulálásának hatására, akik súly nélküli ígéretekkel kábítják őket? Pedig az élet törvénye egyszerű: születünk és meghalunk, testünk megbetegszik, és idővel elmúlik. Az egyetlen, aminek értelme lenne, hogy a lelkünket egészségesen tartsuk, és hitem szerint a szeretet által biztosítsuk az örök életét. De manapság ez számít a legkevésbé.

2021 elmúlt. Nem tanultunk, és nem fejlődtünk. Elpazaroltuk mindazt, ami ebben az évben jó lehetett volna.

Kedves Olvasók!

Egy felajánlott lehetőség miatt több mint egy éve úgy döntöttem, ideig-óráig áttérek egy másik felületre a Sorsfordító történetek bloggal. Bizonyos írásokat vittem, másokat itt hagytam (a szerzői jog miatt, amit nem kívánok egyetlen szolgáltatóra sem átruházni számomra fontos és egyszer majd kötetben megjelentetendő novelláim esetében). Aztán ottragadtam.

Ezért kérem azokat, akik megszerették, vagy megszeretik az Afrikai történeteket és társaikat, látogassanak el az új blogomba is, ahol talán kicsit más, de szintén érdekes olvasmányokra lelhetnek.

A kötetbe rendezendő novelláimat továbbra is itt fogom majd publikálni első ízben.

Heiling Bea

Valójában fogalmam sincs, hogy mi a jó házasság titka. Túl idős vagyok, hogy tudjam. Ifjonti fejjel még biztosan frappáns választ adtam volna, jó példákat is felemlegetve, mint mondjuk Gabi néni és Józsi bácsi. Az öreg, szikár ember alig egy hónappal élte túl a hosszasan betegeskedő feleségét, akit teljes szívének szeretetével ápolt sok-sok éven át. De nem ők voltak az egyetlen példa a fiatalságomban, akik miatt biztos receptet láttam arra, mi is az életen át tartó jó házasság titka.

Józsi és Irén válnak. 15 év házasság után két gyereken, házon és autón osztozkodnak hangosan. Az ügyvédeik ötletelnek, így hol egyik, hol másik rúgja fel a korábbi megállapodásokat új igényeik érvényesítése érdekében. A tárgyalást várják, ami biztosan hosszadalmas lesz, hiszen nemcsak a vagyonközösséget kell felbontani, de a gyermekek elhelyezéséről is dönteni kell. Játszik itt már a gyámhatóság és a gyermekjóléti szolgálat is, leveleznek a védőnőkkel, az iskolai oktatókkal, de még a gyermekek edzőivel is. 15 év után Józsi és Irén új embert ismerhettek meg egymásban.

Reggel 7.45, a legnagyobb reggeli forgalom Ráckevén. Az utakat tükörjég borítja, egyetlen kivétel a nem városi fenntartású főutak. Mégis a Lórév felé vezető úton, a belvárosi kanyarban helyszínelő rendőrök szorítják a forgalmat egy sávra, a távolból úgy tűnik, biciklist gázoltak. Nagy baj nincs, mentő nem érkezik. A menekülő úton már jégpáncél, és egyébként is kukásautó torlaszolja el a forgalom menetét. Átjutva a vargabetűkön, a célegyenesbe fordulva a városból kivezető irányba, újabb kukásautó nehezíti a közlekedést.

Körülbelül ezzel a kérdéssel fordult felém egy ismerősöm, amikor választ kapott Svájcból az álláskereső jelentkezésére. A munkaközvetítő cég levelének Google fordítása elég mókás volt, de a rengeteg udvarias és már-már mézesmázosnak tűnő mondat között, valahol a második bekezdésben ott volt, hogy sajnos nem találtak az ő képességeinek megfelelő állást. Mindez azok után, hogy hálásan megköszönték a beléjük fektetett bizalmat, és az előtt, hogy biztosították őt arról, milyen nagyra értékelik, és bíznak benne, hogy meg fogja találni azt az állást, amire vágyik.

Az új társadalom egy új nyelvezettel épül. Erre 1992-ben jöttem rá, de szemmel láthatóan a helyzet most visszaköszön.

„Kasszandrát kell járnom!” - hallgathattam meg az Egri Újság külsős munkatársaként egy nagystílű szerkesztőségi ülésen a lapigazgatótól, legalább tízszer a beszéde alatt. Tartott egy ideig, míg rájöttem, hogy a kanosszajárásra céloz.

Senki János valójában doktor volt. Nem orvos doktor, sem jogász doktor, ő a társadalomtudományok doktora volt. Senkinek sem mondanám éppen, hiszen mindig is jó munkája volt, nemzetközileg megbecsült szakértelemmel foglalkozott a társadalom változásainak gyakorlati kérdéseivel. Az embereket szolgálta, bár azok nem igen köszönték ezt meg neki.

• Isten fizesse meg!

• Szép kutyus. Megsimogathatom?

  Érzem az apró tacskó koponyájának törékenységét a kezem alatt, és meleg, párás leheletét a tenyeremben. 100 Ft-ot adtam, ahogy a múltkor is, és azelőtt is, és még azelőtt is. Nem szokásom alamizsnát osztani, úgy vélem ez a Kormány feladata volna, hiszen, mióta dolgozom, a fizetésem közel felét még soha sem láttam. Ám ez az idős bácsi, valahogy más. Egyszer sem zaklatott engem, az aluljárónak mindig a leghidegebb lépcsőin ücsörög, mintha kívül esne a „bevédett” köröktől és helyektől. Nem kéreget, csak ül, ölében a kutyusával, akit egy házilag kötött sálba bugyolál be. A szívem mindig mély fájdalommal telik meg, amikor meglátom.

  

Mindenki vágyódik valahova, valaki után, valami megszerzéséért. Ez az érzés viszont általában nem egy permanens belső feszültség. Általában és normálisan. Azonban manapság a magyar emberek igen nagy része nem az általánosságot és normálist erősíti, hanem elvágyódik saját hazájából.

Már-már népvándorlásnak tekintik sokan, vagy exodusnak, de bárminek is nevezzük, tény, hogy rengeteg honfitársunk kényszerül máshol kezdeni új életet.

16 évvel ez előtt egy aranyos tacskó szegődött mellém. Szegeden találtam, éjjel, a kietlen utcán. Diákokat gardíroztam sportversenyre, és éppen a többi tanárral hajlottunk el egy kicsit. Valójában csak akartunk volna bulizni, mert útközben egyszerűen a falhoz passzírozott minket egy a vizes macskakövön kipördülő és elszabaduló Mercédesz. Lévén a pasik testnevelők, mint pókemberek ugrottak a falra, a kolléganőm vetődéssel tért ki a kocsi elől, én meg egy kiugró oszlop takarásában vészeltem át a becsapódást, így csak a lábszáramat nyomta meg a lökhárító. Sajnos egy alacsonyabb tesitanár nem úszta meg ilyen kevéssel, nem tudott elég magasra ugrani a falon, így eltörte lábát az autó. Jártunk kórházban, beszéltünk a rendőrrel, s miután kiderült, hogy a helyi alvilág fejének kedvese szabálytalanul és túl nagy sebességgel kanyarodott, inkább már nem is emlékeztünk pontosan a történtekre. A rendőr is így látta jobbnak. Többen taxival mentek haza, én viszont a helyi kollégával sétáltam. Így talált rám Rezső.

Egyszer, sok-sok évvel ez előtt randiztam egy fiúval. Bár hosszú ideje ismertem már, csak akkor jutott eszünkbe, hogy randevúzzunk. Valójában ez volt az első és egyben az utolsó randink is.

A fiú magánkopóként dolgozott, éppen egy Igor nevű férfi volt barátnőjét kereste. Nem mondott sokat az ügyről, ahogy ő fogalmazott, jobb volt ez így nekem. Amikor megkérdeztem, nem gondolja, hogy az a lány esetleg okkal nem akarja, hogy megtalálják, csak annyit válaszolt: - Hidd el, jobb neki, ha én találom meg, mintha Igor emberei.

Lehet-e múlt nélküli jövőnk? Ezt a kérdést szegezi az olvasónak két fiatalember története. Ki ezért, ki azért menekül, de vajon magunk mögött hagyhatunk-e mindent, hogy egy új életet kezdjünk? Bármennyire is szeretnénk eltörölni a bűneinket, a gyermekkorunk béklyóit, elhibázott lépéseinket és a megélt tragédiákat, a nagy kérdés mindig ott fog lebegni a fejünk felett: elmenekülhetsz?

Érdekel a könyv?  - KATTINTS IDE

A hindu orvos felemelte a szőke hajtincset és kérdőn tekintett az apára, aki ingerülten bólintott egyet, mire az orvos lenyisszantotta a fürtöt. A férfit idegesítette már az udvariaskodás. Mint a legtöbb angol, ő is kis felnőttnek tekintette gyermekét, aki zokszó nélkül tűrt. Az orvos viszont úgy érezte, a helyzet megköveteli, hogy minden mozdulata jóváhagyásra találjon.

Alig pár órája még a katolikus templomban ültek a misén. Csupán a társasági élet kedvéért ment el az anglikán család. „Minden afrikai porfészekre jut egy tiszteletes, csak ide nem evett a fene egyet sem” – mondogatta mindig az angol férfi, ám a helyi misét nem akarták kihagyni.

Láthatatlan árnyakként jöttek, és suttogva beszéltek. A fehér férfi mindent elmondott, hiszen pontosan tudta, amit a rendőrség is, azok mégsem tettek semmit. A kertész ajánlotta be Samuelt, aki nyájasnak és segítőkésznek mutatkozott. A csillogóan fekete bőrű fiatal férfi ott volt mindenhol, az asszony keze alá adott mindent, és bármilyen feladatot szívesen ellátott. Ő volt az ideális háziszolga. Mindaddig, míg egy szép napon el nem tűnt a ház összes értékével.

A bolond ott ült a fa alatt, a poros főút mentén. A homokban játszott a hatalmas fekete szerszámával. Megdöbbentő volt a férfiassága, amit ő fel sem fogott, egy alig ötéves gyermek szintjén élte a mindennapjait. Haja kócos volt, néha-néha az asszonyok megsajnálták, megmosdatták, megfésülték, takaros fonatokat csináltak neki is, mint a gyerekeiknek, megetették és tiszta ruhát adtak neki. Máskülönben csak ott ült naphosszat. Nem lehetett olyan korán menni és olyan későn jönni, hogy ő ne terüljön el ott bárgyú vigyorral az arcán.

Aznap hatalmas tömeg sivítozott körülötte.

Forró homokot fúj a szél. A sivatagi por úgy ellepi az utat, hogy alig látszik, valaha le volt aszfaltozva. Ez már az út jobbik fele, itt nem ráz annyira a bicikli. Már egy egész napja jönnek, az ébenfekete fiatalember teker, az asszony a csomagtartón kucorog, hasát nyomja az ülés, meg belülről a baba, hátára kötve meg a csomag húzza, és jó félnapi zötyögés még előttük áll.

Tudja ő, hogy nincs már sok hátra, mégis az összes pénzét kifizette, hogy beszállítsák a városba. Gyalog nem bírta volna, és a hiénák martalékának nem adja a babát.

1990. október

A pap megható beszédet mondott a ravatalozóban. Szolid ünnepség volt, csak a legközelebbi rokonok, no, meg a kártyaasztal-társaság és egy-két régi hódoló, akik még életben voltak. A Tata még nyolcvan felett is meg tudta szédíteni a nőket. Még ott is olyan csillogó tekintettel néztek azok az élet súlya alatt megroggyant asszonyok az urnára, mintha a Tata kikacsintana feléjük. Az öreg hamvasztást kért, mert így volt a legolcsóbb, és ahogy az életében, úgy halálában sem akart gondot okozni a családjának. Pedig de szívesen viseltem volna még gondját. Édes teher volt ez, amit ő ezerszeresen fizetett vissza. No, nem pénzzel, az azóta nem volt neki, hogy a bátyám disszidálása miatt mindenét elvették.

... nekem speciel több is.

Egy egészen különleges történetet már megírtam a Kaméleon-sors című regényemben.

Most éppen úton van a következő könyvem, és még annyi, de annyi sorsfordító történet él bennem. Vannak, amik egy-egy regény ívébe illenek, mások novellák formájában, vagy egyszerű pár mondatos megfogalmazásban öltenek testet. Ezeknek hoztam létre ezt a blogot.

Ha úgy gondolod, hogy kíváncsi vagy rá, milyen világot tárnék eléd, kövesd nyomon ennek az oldalnak a tartalmát, vagy légy tagja a Facebookon a 'Heiling Bea könyvei' -t kedvelők közösségnek.

Szeretettel várlak az én sokszor megrázó, akár szenvedéssel teli, de nem egyszer a boldogság melegségét árasztó, és mindenképpen csodálatos világomban.

Heiling-Koltai Beáta