Senki János valójában doktor volt. Nem orvos doktor, sem jogász doktor, ő a társadalomtudományok doktora volt. Senkinek sem mondanám éppen, hiszen mindig is jó munkája volt, nemzetközileg megbecsült szakértelemmel foglalkozott a társadalom változásainak gyakorlati kérdéseivel. Az embereket szolgálta, bár azok nem igen köszönték ezt meg neki.

De a felesége, ő egészen más tészta volt. Számára semmit sem jelentett a karrier, s bár nem volt az a háztartásbeli típus, mégis ezt a skatulyát húzták rá. Pedig a gyermekek nevelése mellett ezer más dolgot is csinált, jótékonysági szervezeteknek segített, természetgyógyászatot tanult, még a jógát is mesterfokon űzte. Csak egy dologra volt képtelen, hogy munkát találjon magának. Akárhol lett volna helye, valahogyan mindig kiderült, hogy mégsem. Tisztelték, becsülték az emberek, de szinte elvárták tőle, hogy ingyen áldozza fel magát és képességeit, tudását másokért.

Senki urat leszámítva, ezért az egész családja élhetetlen embernek tartotta, olyannak, aki csak másokból él. Senki asszony szerencsés volt, mert nem az anyagiak alapján ítélte meg magát, és ha nem is teljesen, de felül tudott emelkedni azon, hogy éppen a saját hozzátartozói tartják őket senkiknek.

Senkiék azon kevesek közé tartoztak, akiket nem a külsőségek vonzottak, akik nem bástyázták körül magukat státuszszimbólumokkal, akik nem azért barátkoztak emberekkel, hogy azok sikerének dicsfényében sütkérezzenek. Nem érezték annak sem igényét, hogy bárhol fényezzék magukat, amint más emberek tették még akkor is, ha esetleg nem is igen volt mire felvágni.

Egy nap aztán Senki Jánost előléptették. Ő maga is nagyon csodálkozott, hiszen ilyen magas vezetői posztokba mindig olyan emberek kerülnek, akik ugyan nem értenek hozzá, de jó kapcsolatrendszerük van. Ő viszont értett ehhez, és amint a fentebbi jellemzéséből kiderülhet, „jókapcsolatoknak” is híján volt, és már egyébként is a nyugdíjazását várta. Persze erre is volt ésszerű magyarázat, hiszen olyan káosz uralkodott már a hivatalukban, hogy kellett valaki, aki megoldja a gondokat.

Előbb-utóbb persze a családban is híre ment, hogy felvitte Isten Senki úr dolgát, és hirtelen senkikből valakik lettek. Minden rokon, akik addig beszélni sem akartak velük, felhívták őket, hosszan érdeklődtek hogylétük és dolgaik felől, mindenki biztosította őket, hogy milyen büszkék rájuk. Pedig ők semmit sem változtak, pont ugyanolyan Senkik voltak, mint azelőtt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.