Április 4. hete - ELFOGADÁS

Ha annyi ezresem lenne, amennyiszer én már az életben azt hallottam, hogy "fogadd el", akkor semmi gondom nem lenne, nyugodtan élhetnék a hobbimnak.
Fogadd el, hogy nem sikerült, az élet már csak ilyen.
Fogadd el, én ilyen vagyok, ennyi idősen már nem fogok megváltozni.
Fogadd el a sorsod, úgy sincs mit tenni ellene.
Fogadd el a hibáidat, különben mindig frusztrált leszel.

Úgy osztogatjuk az ilyen panel jótanácsokat, mint kutyának a jutifalatot. Mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy az ember alaptermészetéhez tartozik az elfogadás. Pedig talán nincs is ennél nehezebb feladat. Mert elfogadni = beletörődni.

De miért is kellene mindenbe beletörődni? Mi fogja akkor előrébb vinni a társadalmat, és nem utolsó sorban saját magunkat? Bárhogy is gondolkozom ezen, mindig arra jutok, hogy amennyire nehéz elfogadni, annyira egyszerű is. Mert az, aki elnyomva magában a fejlődés ösztönét, magáévá teszi az elfogadás életfilozófiáját, fatalista lesz. De aki nem akarja átengedni a gyeplőt a sorsnak, annak pedig nagyon nehéz megkülönböztetnie, mikor kell, sőt talán kötelességünk nem elfogadni, és mikor jött el az ideje, hogy mégis megtegyük.

Még középiskolás voltam, amikor ápoltam egy idős nénit. Magatehetetlen volt, izomsorvadásos betegségben szenvedett. Közben gégerákja is lett, így mikor megismertem ágyhoz kötött volt, és csak úgy tudott beszélni, ha befogta a torkán a fémperemes lyukat. Tanult asszony volt, és dacos a sorssal szemben. Nem akarta elfogadni, hogy nem saját maga dönt a sorsa és az élete felől. Talán éppen ez a hozzáállása juttatta oda is, hogy így kelljen megöregednie, hiszen láncdohányos volt, és hiába jött a gégebetegség, akkor sem tette le a cigit. Meddő is volt, de nem fogadta el, örökbefogadott gyermeket nevelt fel, aki soha rá sem nézett, csak a menye járt fel hozzá, hogy lássa, mikor hal már meg az idős nő, hogy végre vihessék az örökséget. Három évig jártam fel hozzá. Eleinte csak heti egy alkalommal, vasaltam neki. Később már beszélgettünk is, aztán én intéztem minden hivatalos ügyét, én lettem az aláírása is. Majd eljött az ideje, hogy minden nap ugyanabban az időben mentem, és csak így mert lefeküdni aludni, mert tudta, hogy pontban 4-kor megyek és felültetem, szükség esetén tisztába teszem, bepelenkázom, mert ha nem megyek, akkor megfullad a gégéjénél felgyülemlő váladékban. Egy nap valami megváltozott. Csak a tekintetén látszott, már nem volt olyan kemény, már nem volt olyan dacos. Azt hiszem, akkor adta meg magát a sorsának. Másnap, mikor mentem, már nem volt ott. Meghalt.

A héten többször is eszembe jutott ez a történet, a maga hatalmas tanulságával, hogy nem szabad a legvégére hagyni az ELFOGADÁST. Ha időben felismerjük, mi az ami ellen felesleges küzdeni, amit mindenképpen el kell fogadni, akkor képesek lehetnünk az életünket úgy alakítani, úgy változni, úgy fejlődni, hogy az nekünk jó legyen. De ehhez az kell, hogy tudjuk, mi az amit tilos elfogadnunk, és mi az, amit pedig muszáj.

Április 3. hete - CSEND

A CSEND boldogsága ritkán adatik meg, és soha nem katartikus élményekhez kapcsolódik. Sokkal inkább a nehéz időszakokhoz, amikor úgy érezzük, minden kétséges, minden zavaros, és mindent, ami ezt okozza, inkább felejtenénk. Ilyenkor nagyon nehéz lecsendesíteni az elmét, és az sem segít, hogy az egész életünk oly rohanó lett, amiben a csend már csak a kiváltságosoknak jár. Azoknak, akik megengedhetik ezt maguknak, mert olyan biztonságos közegben élnek, ami lehetővé teszi számukra, hogy a gondolataik nyugvópontot találjanak.

És éppen az a csodálatos az életben, hogy amikor nem jut időnk arra, hogy a nagy örömforrásokat észrevegyük és megbecsüljük, a CSEND boldogsága olyan apróságokban nyilvánul meg, amiről máskülönben soha nem gondolnánk, hogy fontos lehet:

a tavaszi szellős napsütésben olvasni,

a friss levegőn megszáradt ruhákat este beszedni a szárítóról,

nézni a záporozó esőcseppeket, miközben a háztetők felett a tiszta égbolt ragyogó narancsszínbe öltözik,

megcsodálni a tavaszi virágok színkavalkádját a járda mellett.

Kellenek az olyan pillanatok, mikor senki nem várja el az embertől, hogy más legyen, mint ami, hogy éppen a társadalom, vagy a hivatás, munkahely, vagy egyszerűen a saját magunk által kreált környezetünk hozzánk tartozó, mégis sokszor tőlünk teljesen idegen szerepkörében, állandóan megfeszülő tudattal létezzünk.

Április 2. hete - LENDÜLET

Mint író számtalan történetre felfigyelek, sokat pedig magam kreálok, és oly sokszor fordul elő bennük, hogy valakivel semmi, de semmi nem történik hosszú hetekig, hónapokig, akár évekig, mintha elveszett volna valahol az éterben, mintha láthatatlan lenne. Ilyenkor veszti el az ember teljesen az életkedvét, adja fel a küzdelmet, amit addig rendületlen reménnyel folytatott, még ha szélmalom-harcnak tűnt is. Aztán fordul egyet a világ, ki tudja mily okból és miért akkor, de minden LENDÜLETet vesz, és ismét megindul a vérkeringés a kiégett emberi sorsban, újra pulzusa lesz a hibernálódott emberi létnek.

Hívjuk ezt bárhogyan, vak szerencsének, elrendeltetett sorsnak, isteni gondviselésnek, csillagok jó együttállásának, vagy a kitartó munka beérett gyümölcsének, egészen biztos vagyok benne, hogy ez előre nem kiszámítható. Hit kell hozzá, hogy az ember ne adja fel, amikor érzi, hogy árnyékká vált a világban, és senki nem tudja megmondani mennyi ideig lesz láthatatlan tényező a saját életében. Hit kell, hogy akkor is tegyen, akarjon és küzdjön, amikor oly sokáig semmi eredménye nincsen. Hit kell, hozzá, hogy remélje, egyszer újra eljön az ő ideje. És hit kell hozzá, hogy amikor felbukkan a lendület hulláma, akkor felkészülten merjen felszállni rá. Hit kell ahhoz is, hogy az ember merjen a lendülettel megindulni valami egészen újba, és merje maga mögött hagyni a megszokott láthatatlan énjét, ami sokszor úgy hozzánk nő, mintha a bőrünk lenne.

Április 1. hete - ROBBANÁS

Ez a hét nem csak bennem hagy mély nyomokat. Nem hinném, hogy nagyot mondanék azzal, hogy ez egy emlékezetes időszak. Nemcsak a tavaszi természet kész a robbanásra, hanem a magyar nép is, és egyénileg sok-sok ember is, velem együtt.

Valójában minden véget ér egyszer, s baromi ritka, hogy ez egy zökkenőmentes folyamat legyen, már csak azért is, mert a legtöbb ember katarzis nélkül nem lép rá a drasztikus változások útjára, s hogy mindenki számára meglegyen ez a fordulópont, sok egymást követő és egyre drasztikusabb katartikus esemény fog következni. Fájni fog, egyénileg és közösségi szinten is, de ha beindul, nincs megállás, és nem is lehet cél megállítani a fejlődést és a változást.

Azon pedig igazán nem szabad meglepődnünk, hogy igazán nagy mélységeket kell produkálnia a sorsnak ahhoz, hogy az emberek többségének is felnyíljon a szeme, hiszen akkor, amikor az életünk minden területén természetessé vált a megfélemlítés, amit szó nélkül tűrni kell, sőt elvárt a mosoly és a lelkes tapsolás is, amikor mások érzése és értéke jelentéktelen és felejthető részletkérdés, akkor nem is olyan egyszerű belökdösni az embereket a "normális" gondolkozás világába. Talán pont egy ROBBANÁSra van ehhez szükség.