Március 2. hete - NŐK

Ez a hét olyan volt, mint egy robbanás. Oly sok minden történt, hogy igazán nehéz témát választanom. Már meg is írtam egyet, de rájöttem, nem terhelhetek másokat olyan ráeszméléssel, mely sajátosan egyedi, inkább választok olyan témát, ami kurrensen mindenkit érint, már csak egy világnap kapcsán is: a NŐK.

A nő-kérdés személy szerint engem már kevésbé foglalkoztat, bár másodrendűnek neveltek, a tanáraim segítségével elhittem, hogy a gondolataim és a képességeim értékessé tesznek, külön köszönettel tartozom a teológiai tanulmányaim során oktató papoknak, akik elsőként tiszteltek az eszem miatt. Így előbb érezhettem magamat a helyemen nemtől függetlenül emberként, mint nőként, hiszen szülői jótanácsnak én még olyasmiket kaptam, hogy egy randin lehetőleg ne beszéljek, mert a férfiak nem szeretik az okos nőket. És bár igaz, hogy nehezen találtam párt magamnak, elmondhatom, hogy az életem során több olyan férfivel találkoztam, akik egyenrangú félként kezeltek, és szerették, hogy gondolkodó partnerük vagyok, és most is nap mint nap tapasztalhatom, milyen csoda egy ilyen emberrel élni együtt. Koromból adódóan volt időm megfigyelni és tapasztalatot gyűjteni arról, mi is valójában a nő-kérdés.

Arra jutottam, hogy a nők megítéltetése nem nemtől, hanem kizárólag intelligenciától és értelmi képességektől függ.

Van, akinek bőven elég bibliai idézetekhez nyúlni, hogy igazoltnak lássa: a nőket másodikként teremtette az Isten, tehát a férfi mögött a helyük. S mivel soha életükben egyébként még csak nem is hallottak a skolasztika fogalmáról, így logikai értelmezést nem is várnak a Biblia szövegezéséhez. De minek is tennék, ha kormányuk és pártjuk élén olyan isteni személy áll, aki már a teremtésnél is jelen volt.

Nem nemi kérdés annak belátása sem, hogy gyermekek fogantatásához férfira és nőre is szükség van, viszont szülni mégiscsak a nők fognak. Nemtől független annak felismerése is, hogy az a nő, aki anyagi okokból szül gyermeket, még soha nem járt jól a világtörténelemben, pszichológusok pedig arról is mesélhetnének, hogy az így világra jött gyermekek sem.

Az sem nemi kérdés, hogy valaki jó szülő lesz-e, és az sem, ha az ember úgy szeretne felelősen gyermeket vállalni, hogy van bizodalma a jelenben és a jövőben is. Soha senki sem nemzett vagy szült azért utódot, hogy annak rosszabb sorsa legyen, mint neki. A szülő, nemtől szintén függetlenül, biztosnak akarja látni, hogy képes lesz - szükség esetén akár egyedül is - felnevelni a gyermekét. Hogy lesz tisztességesen megfizetett munkája, amiből eteti, ruházza, lakhatást és taníttatást biztosít neki. És az is értelmi szint és intelligencia kérdése, ha úgy véli, ennyi nem elég, mert utódjának olyan társadalmat szeretne, ahol nem kell rettegnie, ahol nevelheti az alapvető emberi értékek betartására, és ezzel nem kaszálja el a jövőjét, ahol azt szerethet, akit csak akar, ahol nem kell sajnálnia, ha nőnek vagy férfinek születik.

Nemtől független, ha az ember azt szeretné, hogy a munkája és teljesítménye alapján legyen elismerve, nem pedig a nemi volta miatt. És annak belátása is kizárólag értelmi képességek és intelligencia kérdése, hogy mind a férfinak, mind a nőnek megvannak a maga lelki igényei és fizikai korlátjai, melyek a nemi különbözőségekből adódnak.

Korábban feladatomnak éreztem, hogy harcoljak a nők másodrendűsége ellen, de mára feladtam. Hogy lehetne elmagyarázni a világosságot annak, aki vak, vagy saját döntése alapján nem hajlandó levenni a a szemvédőjét? Mert van, aki nem elég értelmes hozzá, hogy saját gondolatai legyenek, és szembe menjen a demagógiával, van, aki értené, de nem elég intelligens, hogy átlássa, miért is fontos ez, és lássuk be, valójában nemtől független annak felismerése is, hogy annak, aki nem akar egyenlőséget, soha nem is fogják megadni.

Március 1. hete - MUNKA VS. MAGÁNÉLET

Az elmúlt héten számtalan vonatkozásban jött szembe velem a dilemma: munka vagy magánélet?
Kinek ne lenne ez állandó problémája, hacsak nem olyan szerencsés, hogy nem kényszerül munkával megkeresni a napi betevőre valót.

Úgy véljük, irigylésre méltó az, akinek a munkája valójában a hobbija is, hiszen náluk ez a probléma úgy tűnik, hogy fel sem vetül, bár ne gondoljuk, hogy a színészeknek vagy előadóművészeknek nem kell súlyos kompromisszumokat kötniük az életükben. Ha pedig olyan géniuszok életrajzát nézzük, mint pl. Elvis Presley, könnyen szembesülhetünk azzal, milyen könnyen mehet rá az egész életük erre. Meglátásom szerint egyébként a művészek is inkább idősebb korukra, amikor már nem a megélhetés vagy gyereknevelés terhe alatt alkotnak, akkor tudnak igazán szabadon szárnyalni.

Na, de mi van azokkal, akik nem művészek? Ott is számtalan mód figyelhető meg a munka vs. magánélet problematikájának kezelésére. Vannak, akik inkább összemossák a kettőt, és itt ne csak a munkaholistákra gondoljunk, akiknek az identitását jelenti a munkájuk, vagy az általa elért sikerek, eredmények. Ki ne esett volna már kísértésbe, hogy a "házinyúlra nem lövünk" alapbölcsességet sutba vágva szerelmi viszonyba bonyolódjon egy kollégájával, vagy akár többel is, vérmérséklettől függően. Jobban körbenézve kiderül, hogy a legtöbb munkahely egy nagy "nyúlfialtató ketrec". Szinte mindenhol akad olyan munkatárs, akit akár a céges wellbeing szolgáltatások közé is be lehetne venni. A legtöbbször csak akkor jövünk rá, hogy nem volt éppen életünk legbölcsebb döntése a céges viszony, amikor szembesülve a matematika törvényszerűségével, hogy örök szerelem legfeljebb egyszer lehet mindenki életében, napi munkahelyi együttműködésben kell maradnunk olyanokkal, akik képesek lennének egy kiskanálnyi vízben megfojtani minket, vagy éppen fordítva, nekünk fordul fel a gyomrunk, ha meglátjuk őket, attól függően, kinél jött el előbb a felismerés, hogy mégsem ilyen lovat akartam. Az évek előrehaladtával persze majdnem mindenki bölcsebb lesz, és ki ennyi, ki annyi viszonyból kialakult iszony után megtanulja, hogy a kényelmes és kézenfekvő döntések okozzák a legtöbb problémát, amik aztán még tovább nehezítik a munka és magánélet egyensúlyának fenntartását.

Másik kérdés aztán a gyermek vagy a munka, és nemcsak a gyermekvállalás tervezésekor, hanem onnantól egészen életünk végéig. És az idős szülők óvása, előrébb kerülhet-e, mint az a kötelezettségünk, ami a megélhetésünket, vagy akár az egész családunk megélhetését biztosítja? És mikor van az a pont, amikor a párunk, házastársunk már nem akar jobban belefolyni a munkahelyi problémáinkba, és a küszöbön le kellene tudnunk rakni az ilyen jellegű gondolatainkat? Vajon jobban járnak-e azok, akiknek a közös munkahely közös gondokat is jelent, és ugyanabban pörögnek itt is, ott is, hiszen miként is választhatnák sarkosan szét a kettőt?

Van egyáltalán jó megoldás a munka vs. magánélet kérdésére?

Február 4. hete - MOSOLYOGJ

Február utolsó hetében tudatosan nem adtam teret a rossz dolgoknak, elhatároztam, hogy csak a jóra és szépre koncentrálok. És a világ kedvességgel válaszolt rá.

Szinte feltöltődés volt látni olyan kollégákat, akiket boldoggá tett az a fejlődési lehetőség, amit az elmúlt évben harcoltam ki nekik. Keményen megküzdöttem érte, de minden fáradozást kárpótolt az elégedettségük és az örömük.
A következő pozitív tapasztalat a csontvázára lepusztított egészségügyi ellátásban ért, ahol egy végtelenül kedves, idős doktor fogadott, és szinte örömmel vette a "barkóbát", hogy csak félig tudtam a nevét a bajomnak, a korábban emiatt kapott gyógyszernek, talán még fel is dobta ez játék a szavak kitalálásával. Intézte a további vizsgálatokat, és nem mulasztott el beszélgetni, jó tanácsokat adni, amit teljes egészében a én élethelyzetemhez igazított, mondván: vegyek egy szobabiciklit és egy olyan programot, aminek diktálva tudom írni a könyvemet, így folyamatos mozgásban tudom tartani a térdemet, és tovább űzhetem a hobbimat is. Ráadásul a további vizsgálatok intézése is meglepően gördülékeny volt. Már úgy voltam vele, hogy ezután a hét második fele csak rossz lehet, de nem. A kiérkező kéményseprő is végtelen kedves és udvarias volt, pedig korábban volt rá precedens, hogy úgy éreztem magamat az ellenőrzés során, mintha pellengérre állítottak volna, és nem létezne nagyobb gaztett, minthogy a nem is használt vaskályhánk komoly 50 centis kéménycsöve nincs polipkaros rögzítéssel a környező összes falhoz kitámasztva.

Ezen a héten végre semmilyen emberi közösségben, aminek része vagyok, nem voltak nézeteltérések, vitatkozások, vagy veszekedések. Mintha a világ csak arra várt volna, hogy én rámosolyogjak, és lehetőséget kapjon, hogy visszamosolyogjon rám. Ahogy az idős doktor úr mondta: "magának igen jó a kisugárzása." És ez a titok: légy kedves, MOSOLYOGJ, és a világ visszamosolyog rád.