Február 3. hete - KÜLÖNBSÉGEK

Már-már azt hittem, nem kell a változások nehézségeivel tovább foglalkoznom, hiszen én már egészen komfortos vagyok vele, de -mint mindig- most is rá kellett döbbennem, hogy nagyon nem vagyunk egyformák.
Valójában az igazán nagy küzdelmek csak most fognak megmutatkozni. Bőven több mint 1,5 hónap telt el az évből, és a változási görbét tekintve, már mindenki túllendült az első sokkhatáson. Csakhogy az út onnan lefelé visz, és válogatás nélkül mindenkinek meg kell élnie a mélypontot. Persze akad, aki szinte észre sem veszi, mert ez számára csak egy borús téli délutánt jelentett, mások viszont képesek beleragadni, és dagonyázni a szenvedés mocsarában. Az ő heroikus küzdelmük pedig fájdalmas, nemcsak nekik, hanem azoknak is, akik körülöttük vannak, akik segíteni akarnak, vagy éppen csak elszenvedői ennek a vergődésnek. Addig, amíg ésszel fel nem fogjuk azokat az előnyöket, amik a változással nyílnak meg, addig nem lehet elmozdulni a mélypontról. Nem segít ezen az sem, ha struccpolitikát folytatunk, és bekötött szemmel hadonászunk elhessegetve mindent, ami kapaszkodót jelenthetne a változás pozitív megélésében.

Egészen szembeszökő tud lenni az a KÜLÖNBSÉG, hogy ebben a változási folyamatban ki miként találja meg az őt előremozdító célt. Lehet, hogy a nagyvad-trófea megszerzésének lehetősége mozdít ki valakit a mélypontról, és viszi el a kísérletezés szakaszába, csak fennáll a veszélye, hogy inkább egy vizelettartási problémákkal küszködő láncdohányosnak látja a külvilág, mintsem egy jól felfegyverkezett vadásznak. De végül is a célnak megfelelhet ez a taktika is, ha közelebb visz az elfogadáshoz. Az is sikerre vihet valakit, ha a korábban bevált technikákat sorra próbálgatja ki, mégha gyakorta mellé is lő a céltáblának, előfordulhat, hogy valamelyik lövés végre pontot is ér majd. Bármi jobb a semminél, és annál, hogy valaki végérvényesen a múlton merengve hagyja elmenni maga mellett a lehetőségeket, mantrázva a saját tehetetlenségét. Mindenkinek más lehet a motiváló erő és az útjelző tábla, simán belefér, hogy ami az egyiknek maga volt a teljes kudarc, a másiknak egy igazi főnyeremény. Tudja ezt mindenki, aki elvált emberben találta meg az élete párját.

De megannyi élethelyzetben szembesülünk ezzel még: amikor a segítő kezet az egyik elfogadja, a másik pedig ellöki magától, amikor a felkínált tudást az egyik örömmel magába szívja, míg a másik csak tehernek éli meg, amikor a kritikai megjegyzésekből az egyik lépcsőt épít, a másik pedig egy áthághatatlan falat. Bármivel próbálkozhatunk, hogy megtaláljuk a megfelelő utat magunknak, csak egy dolgot ne higgyünk, hogy mi olybá különbözünk másoktól, hogy nekünk semmi dolgunk nincs a változások kezelésében. Mert akkor úgy fagyunk bele az elkeseredettségünk ingoványába, mint béka a miskolci kocsonyába.

Február 2. hete - MÁR MINDEN MINDEGY

Kellett már egy hét, ami nem túl mozgalmas, nincsenek váratlan nagy fordulatok az életünkben. Egy hét, amikor jut időnk mélyebbre ásni a gondolatainkban, mert nem vonja el a figyelmünket az állandó izgalmi állapot, és olyasmiket is meglátunk, amik igazán fontos dolgok.

Így volt ez a hét is, amikor sikerült - idén talán első ízben - a közvetlen környezetemen túl, a világ nagy dolgaira is odafigyelnem. És nem volt jó érzés.

Rögvest eszembe is jutott az elmúlt év nagy könyvélménye, Ken Follett: Soha című regénye, amit kötelező olvasmánnyá tennék mindenkinek. A szerző saját elmondása szerint a fiktív történet megszületését az ihlette, hogy korábbi regényéhez kutatva világossá vált számára: az első világháborút valójában senki sem akarta, de a nagyhatalmak sorozatban hozott logikus és megindokolható döntései mégis világégéshez vezettek. Ha kissé részletezni akarjuk, akkor egy olyan pusztításhoz, amihez fogható korábban még nem volt, ahol épp úgy vesztek oda a civilek, mint a hadban álló katonák. És, ami bölcsője lett egy második, még nagyobb, még több civil áldozatot követelő, és az emberség elvesztésének legmélyebb bugyrait felszínre hozó világháborúnak.

Ha valaki, megfigyelve az akkori eseménysorozatot, lát némi párhuzamot a mostani világpolitikai törekvésekkel és eseményekkel, nem hinném, hogy sokat tévedne. Talán ezt érezhette meg a példaképemnek tekintett angol író is, aki kortárs történelmi környezetbe ültetve viszi végig az eseményeket egy világpusztító atomkatasztrófáig. Elég, ha annyit spoilerezek, hogy a szikra, ami a láncolatot elindítja, Csádban izzik fel, és a végén, akár jogos védekezésnek is tekinthetően, az USA pusztító ereje taszítja vissza a világot a történelem előtti korok szintjére. De az igazi tanulság a könyvben e két esemény között van.

Akkor is letaglózott, és a héten ismét erőteljesen foglalkoztatott, hogy milyen brutálisan veszélyes az ember, amikor eljut abba a stádiumba, hogy MÁR MINDEN MINDEGY.

Egyes esetekben egy egész világ, vagy az emberiség, "jobb" esetben pedig "csak" népek, nemzetek sorsát pecsételi meg vele. Azonban az is több mint sok, ha "csak" egy cég, egy család, egy iskolai osztályközösség életét, jövőjét lehetetleníti el.
Az ember, akinek már minden mindegy, ő a legnagyobb veszélyforrás a világunkban.

Ez a hét egy szót dobott fel folyamatosan számomra: ÚJRAKEZDÉS

Örök érvényű igazság, hogy mindig van tovább. Nehéz ezt olyan helyzetekben megélni, amikor egy idejekorán eltávozott családtagtól kell búcsúzni, valakitől, akinek még annyi, de annyi feladata lett volna az életben, akinek még olyan sok mindent kellett volna megélnie.

Egész más a helyzet, mikor egy újrakezdést követően visszaemlékszünk az életünk egy olyan időszakára, ami -ha nehéz is volt- olyan közösséget hagyott maga után, ahol mindig szeretettel fogadják azt, aki jogosan használja a jelszót: MALÉV. Mindenki nosztalgikusan emlékszik A Légitársaságra, de senki sem úgy, ahogyan mi, akik viseltük az egyenruháját, a nagy újrakezdők csapata.

Az ÚJRAKEZDÉS nem csupán az élet velejárója, de egzisztenciális kihívás is, az életben maradás kulcsa. Bárhol felbukkanhat: a párkapcsolatunkban, a családi kapcsolatokban, a barátságokban, az érzelmi, vagy a szakmai életünkben, társadalmi létünkben, akár váratlanul, akár előre tervezetten. Nem egyformán éljük meg, nem egyforma eszközöket használunk fel hozzá, de közös, hogy minden újrakezdési technikához kell valamilyen képesség, meg kell erősödni valamiképpen. A héten válogathattam a bemutatott technikák közül:

A nyelvben izmos, akinek a seggnyalás lételemévé válik, ettől remélve az újrakezdés sikerét.

Az irányító, aki elébe megy a dolgoknak, a "biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan" elve alapján, már jó előre elbassza az újrakezdés lehetőségét is.

A türelmes, aki látszólag nem is foglalkozik a dologgal, ám valójában folyamatosan azt vizslatja, ugyan mégis melyik csónakban is lenne értelme eveznie.

A laza nem izgatja túl magát, hiszen vagy összejön, vagy nem, végül is... így is, úgy is újra kell kezdenie, hát mi értelme lenne görcsölni rajta.

A szorongó viszont folyamatosan attól retteg, hogy nem fog megfelelni, hogy nem tudja újrakezdeni, mert túl öreg, vagy túl fáradt, túl ilyen, vagy túl olyan. Ám leginkább csak túl-, túl-, nagyon túl.

De mégsem ő az igazán 'túl', hanem az, aki mindenben a legjobb akar lenni, az újrakezdés jegyében mindig ő akar a sor elején állni, ezért még azzal is versenyre kel, aki még észre sem vette, hogy fel kellene sorakozni a startvonalon.

És végül a strucc, aki homokba dugja a fejét, és csak reméli, hogy a segge nem túl feltűnő ahhoz, hogy kihúzza addig, mikor már rég túl lesz a kezdeti nehézségeken.

Nehéz választani. Neked sikerült?

Január 4. hete - TOLLASBÁL

Itt a farsang, áll a bál..., de hogy az élet minden területén?

Felelősségteljes szülők garmada gondolkozik azon múlt hét óta, hogy milyen veszedelmes terrorszervezettől kell féltenie gyermekét. A fiatalok viszont azon morfondíroznak, miként kaphatott nyelvvizsgát egy olyan "nemzetes úr", aki hazánk képviseletében még lapról sem tudja angolul felolvasni a jó előre megírt szövegét, és úgy mellesleg, milyen eredményes munkát végezhet bő 15 éve Brüsszelben a magyarok érdekében, ha még azt sem érti, amit ő maga mond? Pedig a válasz mindkét esetben olyan egyszerű. Az elsőnél csak meg kell keresni, valójában kinek érdeke hazudni, és megtévesztéssel, ijesztgetéssel táncba vinni a népeket, különösen a fiatalokat, akikhez eddig nem találta meg a kulcsot? A második pedig kiváló példája, hogy a fiatalok milyen jól látják: az idegen tollakkal díszített jelmez, valójában még vásári mutatványnak is gyenge.

Ám, aki egyikben sem érintett, annak is akad bőven "mulatnivaló" szűkebb háza táján is. Mert milyen felemelő is, mikor egy egy feladatra hirtelen több jelentkező is akad, kár, hogy csak addig, míg a báli szezon tart. Felhúzzák, mint egy jól szabott, díszes jelmezt, büszkélkednek vele, és mikor a feladatmegoldás jön, szépen visszakerül ahhoz, aki eddig is csinálta. Bár akad, aki elégedetlen a ráhúzott maskarával, túl bő, úgy lóg rajta, hogy folyton hasra esik, vagy zavarja a tisztánlátását, így ingerülten azokra mutogat, akik túl elfoglaltak ahhoz, hogy jelmezt húzzanak, a saját tollaik meg egyébként is megkoptak már. Hát készítsük a tánccipőnket, mert az igazi karneváli időszak még csak februárban kezdődik, vagy méltóságunkat megőrizve nézzük, miként feszengenek a kölcsönvett tollakkal díszített jelmezesek, és ha szerencsénk van, még az is kiderülhet, milyen képet mutatnak, mikor lecsupaszítják őket a TOLLASBÁL végén. Azt már úgy is tudjuk, hogy a király meztelen.