Körülbelül ezzel a kérdéssel fordult felém egy ismerősöm, amikor választ kapott Svájcból az álláskereső jelentkezésére. A munkaközvetítő cég levelének Google fordítása elég mókás volt, de a rengeteg udvarias és már-már mézesmázosnak tűnő mondat között, valahol a második bekezdésben ott volt, hogy sajnos nem találtak az ő képességeinek megfelelő állást. Mindez azok után, hogy hálásan megköszönték a beléjük fektetett bizalmat, és az előtt, hogy biztosították őt arról, milyen nagyra értékelik, és bíznak benne, hogy meg fogja találni azt az állást, amire vágyik.

A magyar viszonyokhoz szokott ismerősöm egyszerűen nem értette, hogy akkor ez most micsoda? Pozitív válasz, hogy küldjön több papírt, bizonyítványt, vagy ilyesmit? Vagy esetleg elutasítás volna? Habár ilyen kedves levélről ezt nehéz feltételezni.

Először meglepődtem rajta, hogyhogy nem érti? Aztán eszembe jutott néhány kellemetlen emlékem. Már az sem éppen szívderítő, amikor az ember nem kap semmilyen választ, nálunk ez az általános, de akkor sem tölti el boldogság a szívünket, amikor egyen automatikus válaszban ráznak le minket. De az elutasítás kultúrája aztán végképp hiánycikk nálunk.

Emlékszem még, amikor novelláskötetemmel, majd regényemmel próbáltam kiadók virtuális ajtaján kopogtatni. Tudtam, hogy sok helyről még választ sem remélhetek, de az végképp meglepő volt, hogy akadt kiadó, ahonnan szinte azonnal, aznap, vagy másnap megérkezett a válasz elektronikus levélben, amiben nem volt köszönet. Nem hogy a bizalmat nem köszönte meg, amit azzal tanúsítottam, hogy féltve őrzött kitárulkozásomat megosztottam vele, mi több felajánlottam neki, de egy vad idegen emberre szánt válasz szavai olyan szintű bunkóságot és gyűlöletet sugalltak, ami letaglózó volt. Esetenként még szakmai zsargont is felvonultató kritikai észrevételekkel húzta le munkámat, ami legalább azt feltételezné, hogy tanulmányt írt a művemről. Mindezt csupán egy nap alatt? - merült fel bennem a kérdés, és azonnal bevillant a válasz is. A Magyar Író Akadémia szerkesztői mesterkurzusán világosítottak fel minket a szakma jeles személyiségei, hogy ha egy kiadótól azonnal, vagy nagyon rövid időn belül választ kapunk, akkor ott száz százalékig biztosak lehetünk benne, hogy egyetlen sort sem olvastak el az írásunkból. Mert a kiadók olyan leterheltséggel dolgoznak, hogy jó, ha hetek, de valószínűbb, hogy csak hónapok múlva kerül sor a kéziratunkra, még akkor is, ha hozzáértő módon, csak szemelvényeket küldtünk el.

De mi végre akkor a másikat ledorongoló, földbetaposó megnyilvánulás? Erre máig nem tudom a választ, és főleg akkor keserített el nagyon, amikor egy keresztény folyóirat szerkesztője művelte ezt, aki szerint egy afrikai AIDS-es anya, aki gyermeke szülésében meghal (Az utolsó csepp), csupán egy fantazmagória, ami annyira életszerűtlen, hogy Magyarországon nem érdekli az embereket, és egy keresztény folyóirat nem közölheti az én kitalációimat. Máskülönben újságírói klisékkel van tele és hiányzik belőle a művészi kifejezés, vagy valami ilyesmi. Nem tudom Örkénynek mit mondott volna, aki az egyperces műfaját megalkotta? Persze válaszoltam, megvédve az álláspontomat, amire csak azt kaptam, hogy szívesen segít, hogy művészileg fejlődve értékelhető írásaim legyenek. Lehet, hogy 18 évesen még megköszöntem volna a gesztust, ám 40 évesen, azt hiszem, nekem kellene segítenem neki, ha nem is az írásban, de a keresztényi gondolkozásban biztosan.

Ám a lényeg mégis az, hogy hazánkban valamiért boldogabbak az emberek, ha a másikba rúghatnak egyet, és úgy érzik, végre tettek valami hasznosat, ha egy nyomorult álláskeresőnek még a maradék önbizalmát is elveszik.

Heiling-Koltai Bea

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.