Láthatatlan árnyakként jöttek, és suttogva beszéltek. A fehér férfi mindent elmondott, hiszen pontosan tudta, amit a rendőrség is, azok mégsem tettek semmit. A kertész ajánlotta be Samuelt, aki nyájasnak és segítőkésznek mutatkozott. A csillogóan fekete bőrű fiatal férfi ott volt mindenhol, az asszony keze alá adott mindent, és bármilyen feladatot szívesen ellátott. Ő volt az ideális háziszolga. Mindaddig, míg egy szép napon el nem tűnt a ház összes értékével.

A tuaregek távozása már nem volt olyan észrevétlen, mint a jöttük. Úgy vágtattak át lovaikon ülve a városkán, mint a szélvihar. Amint a homokot hozó vörös szél, ők is a sivatag felől érkeztek, testüket és arcukat lepellel fedték el, oldalukon fegyvereik, kardok és puskák mutatatták, hogy nem túl barátságos népség. Nem is kereste senki a társaságukat. Nem úgy, mint a karavánok kereskedőiét, akik bőr használati cikkeket, faragott ébenfa szobrokat, bútorokat, vörösréz kézműves csodákat és batikolt, hímzett ruhákat árultak. Aki nem akart, az is vásárolt tőlük, nekik nem lehetett ellenállni, hiszen a világ legjobb kereskedői. Ám ezeket a kemény, arabos vonású, szakállas tuaregeket nem lehet egy kalap alá venni a sivatag többi népségével. Ők az igazságosztók.

A rendőrök többször is megjelentek, de mindig csak ugyanazt mondták bárgyú vigyorral az arcukon. No, no - és rázták büngyürkésre fésült hajukat a fejük tetején. Valójában mindig csak egy beszélt, igaz némileg törte az angol nyelvet, belekeverte a törzsi kifejezéseket, amitől még a megkárosított, kifosztott férfinek is nevethetnékje támadt. Régóta tudta már, ezt nem lehet másként elviselni, csak jó adag humorral és minden szabályt felülíró leleményességgel. Európai lévén, azért mindig remény csillant a szemében, mikor meglátta a rendőrségi autót begurulni az udvarára. De nem volt túl nagy csalódás szembesülni a tehetetlenséggel és érdektelenséggel.

Egy éjjel vészjósló dörömbölésre riadt fel. Semmit sem hallott előtte, még a kutyák sem jelezték ismeretlenek érkeztét. A veranda ajtajában a három tuareg állt, karjaikat összefonva. Szó nélkül adták át a fényképet és egy bőrzsákot. A fehér férfi elrettent a fotó láttán, de melegség töltötte el a zsák nyakát kikötve. Szó nélkül számolta le a kialkudott összeget. A turbános férfiak arcuk elé húzták lepleiket, egyetlen ugrással termettek a lovaikon, és már indultak, mikor egyikük bocsánatkérő arckifejezéssel visszaszólt:

- A magnó már nem volt meg, eladta.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.