Mióta a legutóbbi regényem ötletét egy álmom adta, nagyon igyekszem megjegyezni, mikor, mit álmodok. Sokszor vannak érdekes történeteim az álmaimban, melyek valóban megérnének legalább egy novellát, bár kellene rajtuk fésülni, hiszen, amint általában az álmok, azért elég zavarosak szoktak lenni, térben, időben ugrálva.

Most hajnalban viszont olyan álmom volt, ami szomorú lenyomata a világnak, ami jelen pillanatban sajnos sokkal félelmetesebb és eseménydúsabb, mint általában az álmaink szoktak lenni. Persze vannak érthető momentumok benne, hiszen most sok aktuális félelmem összegződött egy súlyos pillanatban.

Az álom:

A munkahelyemen voltam, egy számomra vadidegen modern irodaházban, magasan egy épület felső emeleteinek egyikében. Sok üveg, modern pultszerű asztalok, és a padlóhoz rögzített bárszék szerű ülő alkalmatosságok. Sok asztal és ilyen szék volt a nagy és világos szobában. Ide érkezett meg a lányom, akinek itt kellett a felvételi vizsgáját megcsinálni magyar nyelvből. Nem sok kedve volt, félt is nagyon és húzta az időt miután átvette a feladatlapot, majd nyögve-nyelősen leült a hátam mögött, a nekem merőlegesen kezdődő asztalhoz, s amikor felvilágosították, hogy a vizsga ideje onnantól ketyeg, hogy átvette a lapot, inkább nekilátott. Ő írta a vizsgáját, én dolgoztam a számítógépemen, amikor kis idő múlva odasúgta, hogy a komissióz szót kell szövegbe foglalnia. Csöndben súgtam neki, hogy nem segíthetek, már csak azért sem, mert fogalmam sincs, mit jelent ez a szó, de ha tanulták, írja azt. 

Ekkor hirtelen úgy éreztem, mintha minden balra dőlne, fura bizonytalanságérzetet adott, és azonnal az jutott eszembe, hogy biztosan földrengés van. Majd kezdtem megnyugodni, mert a szoba már visszafelé mozdult, az eredeti állásába. De nem állt meg ott, hanem elindult jobbra. Azt vártam, hogy onnan is visszatért, mint az inga, de nem ez történt. A szoba dőlt tovább, egyre csak tovább. A kislányom döbbent arccal nézett rám, és kezdett csúszni oldalra, ahogy már a nagy üvegtáblákon kinézve az égből egyre kevesebbet láttam, viszont megjelentek a fák, és végül a zöld föld is. Semmi más nem jutott eszembe, mint az ima, de talán ha két szót elmondtam belőle, rögvest sokkal fontosabb gondolat uralta az agyamat, hogy meg kell fogjam a lányomat, mert ha lezuhan oda, akkor minden ráesik. Hiszen már egyértelmű volt, hogy az épület megállíthatatlanul dől. A rémülettől megmerevedett lányom után kaptam, és már veszettül járt is az agyam, hogy mibe kapaszkodjak, hogyan védjem őt, hogy valahogyan túlélje ezt az egészet. Ekkor ébredtem fel.

Sajnos senkinek se kell álomfejtőnek lennie, hogy értse, mit is jelenthet ez az álom.

Bárhogy is szeretnénk, nem tudjuk gond nélkül megemészteni a jelent, a valós történelmet, amiben élünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.