Egyszer, sok-sok évvel ez előtt randiztam egy fiúval. Bár hosszú ideje ismertem már, csak akkor jutott eszünkbe, hogy randevúzzunk. Valójában ez volt az első és egyben az utolsó randink is.

A fiú magánkopóként dolgozott, éppen egy Igor nevű férfi volt barátnőjét kereste. Nem mondott sokat az ügyről, ahogy ő fogalmazott, jobb volt ez így nekem. Amikor megkérdeztem, nem gondolja, hogy az a lány esetleg okkal nem akarja, hogy megtalálják, csak annyit válaszolt: - Hidd el, jobb neki, ha én találom meg, mintha Igor emberei.

Az egész randi olyan kalandosnak tűnt, mindaddig, míg meg nem csörrent a srác telefonja, majd egy pisztolyt vett elő, bedugta a nadrágjába a hátánál, és közölte: volna egy kis dolga, de nem tart sokáig, menjek vele. Még fel sem eszméltem, amikor már egy taxiban ültem a Rózsadomb felé. Egy luxusvillánál szálltunk ki, és én ott álltam Igor házának kapujában.

Egy órán át udvariasan cseverésztem egy orosz (de lehet, hogy ukrán, erre már nem emlékszem pontosan) maffiózóval, ami nem volt túl egyszerű feladat, mert az ilyen emberek (vagy lehet, hogy csak ő) nagyon szűkszavúak, minden, amit kimondanak patikamérlegen mért, nem árulhat el többet róla, mint amit meg akar osztani. A legváltozatosabb italok visszautasítása után, rettegéstől görccsel a gyomromban közöltem, hogy nekem „sajnos” mennem kell, mert másnap hajnali utam van (akkor még stuwi voltam). Egész úton hazafelé azon morfondíroztam, vajon miért kell nekem ilyen lehetetlen szituációkba kerülnöm. És lám, most végre felhasználhattam ezt az élményt az új regényemben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.