16 évvel ez előtt egy aranyos tacskó szegődött mellém. Szegeden találtam, éjjel, a kietlen utcán. Diákokat gardíroztam sportversenyre, és éppen a többi tanárral hajlottunk el egy kicsit. Valójában csak akartunk volna bulizni, mert útközben egyszerűen a falhoz passzírozott minket egy a vizes macskakövön kipördülő és elszabaduló Mercédesz. Lévén a pasik testnevelők, mint pókemberek ugrottak a falra, a kolléganőm vetődéssel tért ki a kocsi elől, én meg egy kiugró oszlop takarásában vészeltem át a becsapódást, így csak a lábszáramat nyomta meg a lökhárító. Sajnos egy alacsonyabb tesitanár nem úszta meg ilyen kevéssel, nem tudott elég magasra ugrani a falon, így eltörte lábát az autó. Jártunk kórházban, beszéltünk a rendőrrel, s miután kiderült, hogy a helyi alvilág fejének kedvese szabálytalanul és túl nagy sebességgel kanyarodott, inkább már nem is emlékeztünk pontosan a történtekre. A rendőr is így látta jobbnak. Többen taxival mentek haza, én viszont a helyi kollégával sétáltam. Így talált rám Rezső.

Gondoltam, hogy Nagy-októberi-szocialista-forradalomnak nevezem el, mivel éppen november 7-dike volt, de túl hosszúnak tűnt a név. A csont és bőr kis jószág csak hozzám közeledett, nekem meg megesett a szívem rajta, miután megtudtam, hogy hetek óta a villamosokon rótta az utat a városban. Elbújtattam hát a nevelőotthon mosdójában, és másnap magammal vittem a vonaton Budapestre. Onnantól elválaszthatatlanok voltunk. Bár első este körbepisilte a lakást, megjelölt minden sarkot, soha többé semmiben nem tett kárt.

A kis jószágnak sok élete volt, de nem elég. Egyszer elütötték, de semmi baja nem lett, egyszer megmérgezték, folyt a vér belőle mindenhol, de az állatorvosi ügyelet megmentette, ám a golyókkal szemben már tehetetlen volt.

Akkor már repültem, és a Malévnál divatba jött a hármas utak szervezése. Egy rövid járat után ott-alvós, majd megérkezve egy újabb rövid. Ez a mutatvány kerek másfél napot vett igénybe. Az ember lánya késő délelőtt jelentkezett, majd másnap késő délután, esetleg estefelé tette le a lantot. Ennél kicsit emberségesebb volt az alvós járathoz kötött második út, de az sem vett el sokkal kevesebb időt az ember életéből. Ennyit egyetlen kutya sem bír ki bezárva egy lakásba, ráadásul Rezső inkább víztoronnyá változott, mintsem odapiszkítson. Mivel olyan egyedül éltem, mint a kisujjam, nem volt más lehetőségem, mint a zsúfolt nyári időszakra, a tripla utak korszakára leadtam kutyusomat a szüleimnek. Jó helye volt ott, a telken annyit szaladgálhatott, amennyit csak akart. Beteg, öreg kutyusunk hamar befogadta Rezsőt, aki cserébe nyalogatta, ápolgatta őt. De nem bírt ifjonti vérével, s bár aprócska tacskó volt, bármilyen nagy termetű nősténykutyát meghódított. Ez lett a veszte, mert a közelben lakott egy volt munkásőr, aki kennelben tartott két szuka német juhászt. Rezső őket boldoggá tette, de a gazdát nem éppen. Egy legálisan tartott fegyverrel három golyót eresztett belé. Édesanyám hallotta a lövéseket és érezte a bajt, kiszaladt, és Rezső kicsi teste az ölében lehelte ki lelkét.

Telefonon mondta el a rossz hírt nekem. Fel voltam rá készülve, hogy az öreg kutyánk nemsokára elhagy minket, de arra nem, hogy az egyetlen társamat vesztem el. Úgy éreztem, vége a világnak, megszakad a szívem. Egy évig még a helyét sem mozdítottam meg, majd egy festményembe vittem bele a fájdalmamat.

De valójában közel 15 évnek kellett eltelnie, hogy képes legyek helyére tenni azt, amit Rezső erőszakos halála miatt éreztem. Most viszont úgy döntöttem, emlékét megörökítem a regényemben. Csodás kicsi lénye, halálának sorsfordító élménye az ’Elmenekülhetsz?’ sorai között jelenik meg.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.