A bolond ott ült a fa alatt, a poros főút mentén. A homokban játszott a hatalmas fekete szerszámával. Megdöbbentő volt a férfiassága, amit ő fel sem fogott, egy alig ötéves gyermek szintjén élte a mindennapjait. Haja kócos volt, néha-néha az asszonyok megsajnálták, megmosdatták, megfésülték, takaros fonatokat csináltak neki is, mint a gyerekeiknek, megetették és tiszta ruhát adtak neki. Máskülönben csak ott ült naphosszat. Nem lehetett olyan korán menni és olyan későn jönni, hogy ő ne terüljön el ott bárgyú vigyorral az arcán.

Aznap hatalmas tömeg sivítozott körülötte.

Az asszonyok sopánkodtak, hadonásztak mezítelen karjaikkal, a hátukra kötött csecsemők ijedt szemekkel kukucskáltak át a válluk felett. Vizet hoztak, meg tálakat, verték a férfi hátát, kotorásztak a szájában, vad rikácsolással olvastak rá jótékony varázsigéket. A szellemeket kérte a falu varázslója, hogy legyen kegyes a bolond emberrel, akit szemmel láthatóan nem zavart a felfordulás. Jóízűen falatozta a hatalmas lapulevél szerű növényt, aminek vaskos szárából kutyatejhez hasonló fehér nedv csörgedezett.

Sok kisgyermek halálát okozta ez a növény minden évben. Volt, aki megkóstolta, volt, aki csak játékosan a szájába vette, de előfordult, hogy csak leszakította valaki, és a kezére ragadt lé később, mikor evett, vagy csak kitörölte a szálló port a szájából, okozta a vesztét. Az asszonyok még a kecskéket is elhessegették onnan, ahol ez nőtt. Szörnyű kínokat, görcsöket, magas lázat okozott, és végül, mikor már a mérgezett szájából vastag hab bugyogott ki, beállt a halál.

Éjszakára fáklyákat hoztak, meg gyékényeket, amiken mindig ült valaki a bolond mellett. Vigyáztak rá, hogy legyen, aki nedves borogatással, apró korty vízzel enyhítheti majd a szenvedéseit. Még meleg takarókat is hoztak a rekkenő hőség dacára, hogy legyen mivel takargatni, ha eljön a hidegrázás ideje. Az éjjel lassan vonszolta magát, a csillagok és a hold vészjósló kék színnel futtatták be a sötétséget. Csönd volt, csak néhány vad kutya, meg sakál vonyított a falu határában, halk csusszanások és szisszenések jelezték a vadászó kígyók jelenlétét. Az alacsonyan földbe szúrt fáklyák megvilágították a körben ülők koszos lábfejeinek vidáman csillogó rózsaszín talpait. A varázsló csöndesen énekelt, folyamatos kapcsolatot tartott a szellemvilággal, de senki sem hitte, hogy ez bármin is változtatna.

Reggel az asszonyok fehér lepedőkkel érkeztek, hogy a holttestet legyen mibe csomagolni. De a bolond nem volt sehol. A fa töve üres volt. Távolabbi gyékényeken ott horkoltak az őrzői, meg törökülésben, a térdére borulva a falu varázslója is, de a bolond nem volt sehol. Az asszonyok már kezdték elhinni, hogy csoda történt, hogy a nagy szellem elvitte a bomlott elméjű embert, aki nyilván sokkal közelebb áll hozzá, mint ők.

De akkor a csapzott félkegyelmű megjelent a bozótosban. A folyómeder felől érkezett, ahol már alig egy halovány érben csordogáló koszos víz jelezte, hogy az esős évszakban itt hömpölyög a hatalmas vízrengeteg. Egy kopott konzervdobozt tartott maga előtt, benne némi vizet lögybölt, amiben hangos kacagások közepette éppen a hatalmas szerszámát mosta.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.