Valójában fogalmam sincs, hogy mi a jó házasság titka. Túl idős vagyok, hogy tudjam. Ifjonti fejjel még biztosan frappáns választ adtam volna, jó példákat is felemlegetve, mint mondjuk Gabi néni és Józsi bácsi. Az öreg, szikár ember alig egy hónappal élte túl a hosszasan betegeskedő feleségét, akit teljes szívének szeretetével ápolt sok-sok éven át. De nem ők voltak az egyetlen példa a fiatalságomban, akik miatt biztos receptet láttam arra, mi is az életen át tartó jó házasság titka.

Azóta azonban leéltem egy negyed évszázadot, és negyven évesen már elbizonytalanodtam. Követve ugyanis sokak életét, láttam, hogy az életük teljében lévő házaspárokból miként válnak egymáshoz csiszolódott, örök szerelemben megöregedett emberpárokká. És nem láttam mást, csak azt, hogy azok, akik idős korukra elválaszthatatlanok lettek életük párjától, akik nem csak szavakban, de ténylegesen a gesztusaikban, tetteikben is kifejezik, mennyire képtelenek lennének a másik nélkül élni, életük teljében kivétel nélkül mind szenvedést és kínokat okoztak ugyanennek az embernek.

Sokan már a jótékony múlt homályába temetve elfeledték, vagy megszépítették azt az időszakot maguknak, vannak, akik a másik halálos ágyán nyöszörögték el a fájdalmat, amit a felismerés okozott, hogy akár boldogan is leélhették volna az életüket egymással. Lehet, hogy valójában ez a hosszú házasság titka?

Abban azért biztos vagyok, hogy a megbocsátás képessége elengedhetetlen bármilyen kapcsolatban, de az egyensúly is. Mert az, hogy az egyik folyton csak megbocsát, a másik meg folyamatosan fájdalmat okoz, az semmiképpen sem kiegyensúlyozott állapot. Amit az egyiknek lehet, azt a másiknak is, és senki nem várhat el többet a másiktól, mint saját magától. Ám ebből a szemszögből nézve, inkább egy nyitott házasság körvonalazódik, ami az emberi lelket ismerve, kizárt, hogy a tartós boldogság kulcsa lenne.

A kezdeti kérdés megválaszolását az is nehezíti, hogy az embereknek szerintem fura felfogása van a hűségről. Ezt az erényt csak másokhoz viszonyítva értelmezik. Hűnek lenni valakihez, mert szeretem, valóban nagyon nehéz egy egész életen át. Mert aki azt állítja, hogy van örök szerelem, az szerintem hazudik. Még a szülő-gyermek, testvér-testvér kapcsolatokban is megannyi hullámvölgy van egy élet folyamán, amikor szinte gyűlölni is képesek egymást, pedig ők egy vér és hús. Hogyne lenne ez így két idegen ember egyesülésekor? Ha pedig az a hűség kulcsa, hogy szeretem a másikat, ezért hű vagyok hozzá, akkor, amikor nem szeretem, akár hűtlen is lehetek.

Ennél azonban sokkal nehezebb hűnek lenni önmagunkhoz. A hűség önmagunkhoz viszonyítva egyszerűbb mégis kínzóbb. Mert amikor kimondjuk, hogy jóban, rosszban, egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben, akkor nemcsak neki fogadjuk meg, hanem saját magunknak is. És amikor a nehézségek ellenére megtartjuk a fogadalmunkat, akkor valójában magunkhoz vagyunk hűek. De vajon két önmagát kínzó, egymáshoz mindig hű ember, meddig képes együtt maradni? Vajon ők is ugyanolyan szoros összetartozásban fognak-e megöregedni, mint azok, akik egymást kínozták az életük folyamán?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.