Szeptember 4. hete - DARUMA-BABA

Az az álnok kis figura minden nap ott figyelt a fél szemével. Bő egy éve, hogy megkaptam egykori vezetőmtől, nyugdíjba vonulása emlékére, s vele a feladatot, hogy találjam meg a nagy célt. Ez a gonosz kinézetű, piros, labdaszerű kis figura, két üres szemével, olyan, mint egy tiszta lap. Akkor kell az egyik szemét feketével berajzolni, amikor kitűzünk egy célt magunk elé, a másik szemét, csak akkor lehet berajzolni, ha elérjük azt. Mindaddig pedig olyan helyre kell tenni, ahol folyton szem előtt van, és ezzel emlékeztet minket, hogy minden nap tegyünk a célunk eléréséért. Hát ez a vörös, félszemű törpe ott figyelt a könyvespolcomon, és nap nap után az orrom alá dörgölte, hogy még mindig nem vagyok kerek egész.

Mert bizony, én nem a karrierépítést, nem is a nagy fizetést, de még csak nem is egy világkörüli utat, vagy az irodalmi Nobel-díj elnyerését tűztem ki célul. Hosszas gondolkozás után, úgy döntöttem, egy reális, megvalósítható cél érdekében válik félszeművé a Daruma-babám: megpróbálok dűlőre vinni egy érzelmet magamban. Ki gondolta volna, hogy ennél még egy Kossuth-díj elnyerése is könnyebb cél lett volna (legalábbis jelenleg).

Mert hogyan is lehet egy érzelmet rendezni magunkban? Én úgy gondoltam, hogy ennek tettekben kell megnyilvánulnia, valami kézzelfogható eredményben. Valami végérvényes döntésben.

De tévedtem. Nem mindig ez a megoldás.

Van, hogy bőven elég, ha elsimul bennünk a dolog. Ha érezzük, hogy helyén van az az érzelem bennünk, hogy biztonságban van, és már sérthetetlen, mert nincsenek kérdések, nincsenek félelmek.

Nekem így lett kétszemű a héten a DARUMA-BABÁM.

Augusztus 3. hete - EREDMÉNY

Március utolsó hetében már egyszer előjött a szembesülés, milyen fontos az ember boldogságához, hogy produktívnak érezze magát. Most pedig teljes súlyával csapott meg ez az érzés. Mindaddig, míg az ember csak úgy teszi a dolgát, fel sem tűnik ez számra, s mint a béka, aki alatt lassan főzik a vizet, azt sem veszi észre, ha mindennapos tevékenysége szépen lassan értelmét veszti, és oda a produktivitás. Talán kevésbé jó a hangulata, talán veszít a lendületéből, talán lelassul, de elfogadja, és megtanul ezzel együtt élni. Aztán jön egy helyzet, egy nap, amikor minden felpörög, a cselekedeteinek súlya lesz, a dolgai felszaporodnak, a pörgés olyan ütemet vesz, ami visszahozza az életbe, a boldogságba.

Bárki, bármit is mond, és hiába tanítjuk a gyerekeinknek, hogy nem számít az eredmény, csak a részvétel a fontos, ezzel valójában mindig csak a csalódástól akarjuk megóvni őket. Igen is fontos, hogy a cselekedeteinknek legyen eredménye. Mert ez az, ami miatt képesek vagyunk rengeteg energiát belefektetni valamibe, akár erőnkön felül is.

Nagyon ritka művészek és tudósok között is, akik eredmények nélkül, teljes elköteleződésből, szinte fanatikus módon képesek az alkotásra, s számukra legtöbbször a jövő hozza meg az igazi, kiemelkedő eredményt, még ha ezt sokszor nem is élhetik meg, de ezzel válnak igazán halhatatlanná. Gondoljunk csak Modigliani festészetére, akit a saját kora nem értett meg, akinek az egyedi hangulatú, elnyújtott nyakú figurákat ábrázoló portréit senki sem vette, még olyan művészettörténeti pletykák is elhíresültek, hogy képes volt egy festményt adni csupán egy csésze kávéért. Mára pedig a pincér, aki ezt bevállalta, vagyonossá tette az örököseit.

Az EREDMÉNY persze nem mindenkinek ugyanazt jelenti.

Vannak, akik képesek az egész életüket egy nagy cél elérésének alárendelni, észre sem véve az addig megtett úton elért mérföldköveket és eredményeket, s ha végül odaértek, kiégett emberként vesztik el a motivációjukat.

Mások viszont egyáltalán nem nevezhetők eredményorientáltnak, mindig csak a legszükségesebb lépéseket teszik meg, csak a következő kereszteződésig mennek, nem hisznek a nagy célokban, inkább a részfeladatokat kedvelik, vagy folyamatokat működtetnek, és soha nem mernek, vagy akarnak nagyot álmodni.

Velük ellentétben egyesek hajszolják az eredményeket, olyan mértékben függenek attól, hogy csak ezek alapján képesek megítélni saját értéküket, hogy bármire hajlandók az elvárt eredmény érdekében, sokszor még hazudni is arról, mit, hogyan valósítottak meg, vagy, hogy annak valójában mi volt az értéke.

És léteznek olyanok is, akik hasonló módon a produktivitásban lelik örömüket, de nem feltétlenül azért, mert e nélkül nem élik meg a saját értéküket, csak éppen így boldogok, mert tudják, mi minden rejlik bennük, és lételemük, hogy hasznosak legyenek.

Bárhova is tartozzon valaki, minden embernek belső mozgatórugója a saját eredményessége, és e nélkül elveszti a motivációját.