November 4. hete - NEM

 Durva és erőszakos szónak tűnik, pedig az ember legjobb barátja kellene, hogy legyen ez a 3 betűs szócska.

Valójában a legtöbbünknél szint ez az első szó, amit megtanulunk babaként. Olyan sokat halljuk, hogy ösztönösen megtanuljuk kimondani is, és az értelmét is pontosan be tudjuk azonosítani, így mindig jól is használjuk, mármint még abban a korban, amikor minden megnyilvánulásunk teljesen őszinte.

Aztán a társadalmi szocializáció idején belénk verik, hogy ezt ne tegyük. Hogy a NEM, az rossz - mondjuk leginkább csak akkor, ha mi használjuk, a velünk szemben használóktól viszont kutya kötelességünk lenyelni és elfogadni.

Így, hát nagyon hamar ambivalens érzelmeink alakulnak ki a NEM-et mondással kapcsolatosan. Vágyunk rá, hogy kimondjuk, miközben félünk tőle, különösen, ha válaszként jön szembe.

Külön tréningen oktatjuk, miként legyünk képesek úgy megfogalmazni a NEM választ, hogy azt a másik ne falként érzékelje, és pszichológus segít abban, hogy leküzdhessük félelmeinket a nemleges válaszokkal kapcsolatban.

Igen ám, de ezek a segítségek a külső határaink megtartását, és az ott biztonságosan átengedett információk befogadását szolgálják. Mi van viszont a belső NEM kérdésével?

Mert valójába ez a kulcs: képesek vagyunk-e felismerni magunkban, hogy mikor jött el az ideje a NEM-nek?

Valójában, ha valaki már tudja, hogy ő maga mit NEM akar, akkor már a fele utat meg is tette.

És tényleg, ez a legnehezebb része - újra oda pozicionálni ezt a szót, ahova egész pici gyerekként ösztönösen be tudtuk tenni.

November 3. hete - SMINK

 A női smink megérdemelne egy egész tanulmányt. Nem a technikák, vagy a színhasználat, még csak nem is az aktuális trendek, a környezet- és emberbarát alapanyagok miatt, hanem a női lélek szemszögéből.

A legtöbben nem is gondolnak bele, hogy egy nőnek mit jelent a smink.

Így akarnánk meghódítani a férfiakat? - Nem.

Így szeretnénk felülkerekedni nő tárasainkon? - Nem.

Így szeretnénk követni az aktuális divatot? - Nem.

A sminkkel valójában álcázzuk magunkat. Elrejtjük az érzelmeinket, a gondjainkat és problémáinkat, sokszor még a valós énünket is. Minél intenzívebb egy nő sminkje, annál nagyobb a problémája.

Még egyszer, fiatal koromban részt vettem a debreceni Nagyerdőn egy EFOTT rendezvényen. Az akkori barátommal voltunk egy sátorban, ő dolgozott is valamelyik sörstandon. Nem éreztem jól magamat, sem a rendezvény, sem a társaság, sem a körülmények nem nekem valók voltak, de ez bennem nem tudatosult akkor. Aztán egyszer csak, valamikor a nap közepén a barátom bekúszott a sátorba, ahol éppen sminkeltem magamat, és megkérdezte, hogy mi a baj. Nem értettem, miért gondolja, hogy baj lenne, mire ő mosolyogva mondta: - Nem sminkelnéd magadat, ha nem lenne baj.

És igaza volt.

Kiegészíthetjük ezt az illattal is. Egy nő számára a parfüm nem a hódítás eszköze, nem ezzel akarja felhívni magára a figyelmet, hanem ezzel akar üzenni magáról, sokszor éppen saját magának: most életvidám akarok lenni, vagy most drámainak kell lennem, vagy éppen csak annyit - én egy magabiztos nő vagyok.

Szóval, ha egy nő, aki szinte mindig sminkeli magát, megmutatja neked a valós, smink nélküli, illatmentes valóját, az a nő egészen biztosan megbízik benned és nagyon szeret. Ha pedig nincs szüksége arra, hogy bármikor is komoly sminket használjon, akkor valóban rendben van önmagával, és teljes egyensúlyban éli napjait.

November 2. hete - SORSFORDÍTÓ

Nos, nem hiába ez a blogom neve is... mert életünk sarokkövei a sorsfordító események. Nemcsak azért, mert izgalmasak - valljuk be, legtöbbször ezektől az izgalmaktól szívesen eltekintenénk -, hanem azért is, mert számos tekintetben nyitják fel az ember szemét, megadva ezzel a változás lehetőségét.

Sorsfordító esemény sok minden lehet: egy új érzelem, vagy épp egy régi újult lángra lobbanása (akár harag, akár szeretet, akár vágy vagy éppen gyűlölet), lehet egy esemény (örömteli vagy szomorú), lehet életválság (érzelmi vagy egzisztenciális), de akár csak egy betaláló szó vagy kifejezés is lehet, ami pont jókor érkezik.

A sorsfordító események megmutatják a viszonyunkat saját magunkhoz és másokhoz, de még a világhoz is, ám megmutatják azt is, miként viszonyulnak hozzánk mások, és hol vagyunk a világban. Olyan tanulságokat hordoznak az ilyen események, amik igazán katartikusak.

Az igazi hatás nem is magában a sorsfordító esetben vagy eseményben rejlik. Sokkal inkább az azt követő történésekben. Mert minden ilyen eseményben ott van a bukás és a felemelkedés lehetősége, de talán jobb így nézni: vég vagy kezdet. Igaz, hogy mindkettő egyben, de vajon mi lesz hosszabb távon a szerepe az életünkben? Veszteség és megtorpanás, vagy lehetőség és elindulás?

A sorsfordító nyitány sokkoló, de az igazán érdekes az, hogy mi lesz a következő felvonásban.

Lassan ébredezik a Nap a hegyek fölött. A köd komótosan ül a mélyebben fekvő völgyekben, lassú araszolásra ösztökélve a gyakorlatlanabb sofőröket. A férfi bosszúsan konstatálja, hogy ez is egy idegesítő nap lesz, a 20 perces út legalább fél óráját fogja elvenni. Érzi, a benne gyülemlő feszültség nem jó tanácsadó, visszafogja hát a tempót alkalmazkodva a kialakuló kocsisorhoz. A következő falu után meredeken indul az út a hegynek, már csak egy autó van előtte, érzi hát, amint megnő benne az adrenalin, hogy a szűken szabott egyenesben megfelelő legyen a sebességfokozata és az ébersége, hogy meghúzatva a kocsit le tudja előzni a cammogót. Végre a saját ütemében haladhat, elveszve a téli erdő nyújtotta nyomasztó hangulatban. Már lefelé kanyarog, kicsit mintha feldobná az érzés, hogy időre beérhet, ha semmi nem jön közbe, amikor egy éles kanyar után ott döcög előtte egy rozsdamarta, sűrű füstöt eregető, faszállításhoz megbuherált, ócska személyautó. Ezzel elúszott az esély a pontos érkezésre, vonja le következtetését a férfi, miközben bosszúsan simítja meg az állát, mintha ettől valami felmentő ötlete támadhatna.

- A fenébe - nyögi, érezve a kemény borostát -, hát nem kimaradt a borotválkozás? Hogyan lehet elfelejteni ezt az egyszerű műveletet? – „Bezzeg régebben, mikor az asszony még nem költözött el, folyton reklamált, ha szúrósan bújtam az ágyba - gondolja hozzá -, most meg a kutya sem mondja, hogy hántsam már le magamról azt a rengeteg szőrt."

Valóban, újabban kisebb gondja is nagyobb, mint szépítkezni. Pedig de várta a változást! Szinte könyörgött a sorsnak, hogy valaki vegye már észre, mi történik abban a gyárban, hiszen olyan egyértelmű, hogy szándékosan teszik tönkre, hogy rossz minőséget gyártanak, hogy olyan szállításokat vállalnak be, melyek teljesítése fizikai képtelenség a kapacitás korlátai miatt, hogy silány alapanyagot vesznek, és minden előzetes vizsgálat nélkül megrendelt kulcsfontosságú alkotóelemeket kell szemétre dobniuk. Egy hatalmas kő esett le a szívéről, mikor a tulajdonos egy huszárvágással cserélte le az első számú vezetőt, és ő oly bizakodva várta az újat. A változás örömteli lendületével próbálta indítani az együttműködést, a "mentőakciót", hogy a gyár visszanyerhesse régi becsületét. Most mégis minden reggel gyomorszorító, furcsa érzéssel megy munkába, és minden nappal csak fokozódik a görcs a hasában, ahogy folyamatosan attól retteg, hogy a nyikorgó ajtó az ő felmondásának hírét fogja hozni. Közel tíz évet ölt már ebbe a munkába, ismeri a gyártás csínját-bínját, és sokszor lehetett büszke valamely innovatív javaslatára, ami gördülékenyebbé tette a folyamatokat. Most mégis minden azt érezteti vele, hogy nincs helye itt, hogy az ő tudása ide felesleges, és senki nem kíváncsi az ötleteire.

Mit fog gondolni róla a lánya, ha elveszti a munkáját? Így sem beszél vele, a fia halálát követő válással a lányát is elvesztette, aki azóta a hívását sem fogadja, és még sátoros ünnepeken sem hajlandó találkozni. Talán haragszik rá, pedig nem ő akarta megvenni azt a rohadt motort a fiúnak, de ezt követően már meg is fogja vetni őt. Ha elveszti a munkáját, azzal igazolja, hogy a volt feleségének és a lányának igaza van, ő tényleg egy tehetetlen csődtömeg.

A félelem rettegésbe csap át, és fel sem tűnik neki, hogy a fatolvajok szakadt autója behajt egy sáros kis úton az erdőbe. A férfiben gyülemlő adrenalin szinte kirobban belőle, úgy tapos a gázra, hogy az autó felkiált alatta. Nincs benne félsz, minden kavicsot ismer ezen az útvonalon, pontosan tudja, hogy a következő kanyart is simán beveszi a száz körüli tempóval, s hogy a jármű fekvése még biztosabb legyen, a kanyar közepén még rá is lép kicsit. Csak egy szempillantás, ahogy késként villan szemébe az autó vele szemben dübörögve egyenesen az elkerülhetetlen ütközéshez. Egyetlen gondolat fogalmazódik meg benne: A fiam mellé temessenek!

Aznap már nem ért be a munkahelyére, és hiába nyikordult az ajtó, mikor azért keresték őt, hogy átadják a felmondását.

November 1. hete - TÜRELEM

A november első napjaival záruló hét végén egy olyan fogalom került a gondolataim fókuszába, ami nem erős oldalam, és aki ismer, tudja, hogy van mit tanulnom e téren.

Sokszor mosolygom meg Shrek barátját a szamarat, mert ha nem is nyaggatom a környezetemet azzal, hogy: - Ott vagyunk már?, valójában mégis gyakran ugyanazt érezhetik mellettem, amit a zöld ogre.

Az élet engem is folyton leckéztet, és egy ideje jobban figyelek arra, hogy ne csak elfogadjam, hanem meg is értsem, amit tanít számomra. Mert persze fontos, hogy 'oda'-érjünk, és első látásra még az is érthető, hogy a legoptimálisabb az lenne, ha minél előbb érnénk 'oda', mégis... sokszor az 'oda' vezető út legalább olyan érdekes és élvezetes, mint majd lesz 'oda'-érni.

És ez a TÜRELEM.

Na, jó, valóban vannak olyan helyzetek, amikor ez nem élvezetes, de akkor is tagadhatatlanul hasznos és tanulságos.

Október 4. hete - LEHETETLEN

 Ez az egyszerű szó két végletet nyit meg az emberben:

• Nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember.
• Álmodozó az az ember, aki túl sok figyelmet szentel a lehetetlennek.

Mivel én nem szeretem a kész válaszokat, mi több, magam sem szoktam konzervválaszokat megfogalmazni, egyik irányban sem voltam elfogult.

Azt viszont tényként kezelhetjük, hogy a mai világban, nem sok szerep marad a transzcendensnek, a természetfelettinek, a lelki szintű folyamatoknak, mert jó ideje arra nevel minket a társadalom, hogy a materializmus útvesztőjében bolyongjunk. És azt is be kell vallanom, hogy ez számomra igen csak ambivalens.

Mert, egyrészt kényelmes, hogy mindent a logika mércéjével mérjek és a realitás talaján kezeljek. Másrészt, mert én soha nem azt a konkrét dolgot látom, ami előttem van, hanem azokat az összefüggéseket, amiket általa az elmém "gyárt", mert hát minden dolog számtalan másikkal függ össze, és az én fejem - egy eléggé egyedi rendszer alapján - azonnal be is illeszti az éppen adott dolgot valami nagyobb képbe, ami nem pont a szigorúan véve vett materialista szemléletet erősíti.

Ez a kettősség mindig is élt bennem, és vannak időszakok, amikor a LEHETETLEN igen nagy svunggal robban be az életembe. Amikor a racionalitásnak teljesen ellentmondó dolgok történnek velem, és bármennyire is szeretném lehúzni azokat a földre, minden logikus magyarázat csak természetfeletti síkra helyezve nyer értelmet, és mert az beillik egy olyan elméleti rendszerbe, aminek van eleje és vége, így a lehetetlen válik az egyetlen elfogadható magyarázattá.

Október 3. hete - ALÁZAT

Nem vagyok éppen egy alázatos típus, így szokatlan tőlem, hogy pont ezt a fogalmat választottam erre a hétre.

Egyszer, nagyon régen, talán 2013-ban, vagy 2014 év elején felkerestem egy asztrológust, aki azt mondta, hogy még soha senkivel nem találkozott, aki annyira követné a sorsát, mint én. Nem ágálok, nem hátrálok meg, nem keresek kerülő utakat, mindig mindenbe beleállok, amit a sors rendel, nem ellenkezek. Vállalom a küzdelmeket, vállalom a változásokat, vállalom a fájdalmakat, és mindig a fejlődés hajt. És végül is igaza volt.

Fura módon ezen a héten annak ellenére ez jutott eszembe, hogy kimondottan nyugodt és kiegyensúlyozott napjaim voltak.

Nem tagadom, sokszor foglalkoztat, hogy az asztrológia, mint tudomány, ami szinte az emberiség történetével egyidős, miként integrálható a hétköznapi életbe. A napi horoszkópok viccesek, és hogyan is gondolhatná bárki, hogy minden azonos csillagjegyben született embernek ugyanaz lesz az aznapi tapasztalása.

Viszont minél több mindent igyekszem megtudni például a saját asztrológiai képletemről, annál furcsább szembesülések érnek, milyen pontosan tudják meghatározni a sorsomban megtörtént eseményeket a csillagok pillanatnyi állása és a születésemkor fennállt helyzetük viszonylata.

Még a huszas éveimben járhattam, amikor úgy fogalmaztam ezt meg, hogy szerintem a "csillagtérképünk" Isten segítsége, hogy könnyebben eligazodhassunk a saját életünkben. A véleményem nem sokat változott, csak az évek múlásával igazolódott, hogy semmi sem véletlen, én pedig - e tekintetben - továbbra is ALÁZATOSAN fogom követni a sorsomat, mert már azt is tudom, hiába is ágálnék ellene, azzal csak magamnak teszek rosszat.

Október 1-2. hete - TEST ÉS LÉLEK

Hajlamosak vagyunk a testet és a lelket külön választani. Ha bajunk van, akkor testünkkel orvosok, gyógytornászok és egyéb, a különböző szerveinkre szakosodott szakemberek foglalkoznak, míg lelkünket pszichológusokra, kineziológusokra vagy "istenes emberekre" bízzuk.

Pedig a kettő, test és lélek együtt élnek, és elválaszthatatlanok. Ha a testünk elfárad, vagy huzamosabb ideig korlátozva van a működése betegség, baleset, vagy bármi egyéb miatt, akkor a lelkünk is beleroppan. Hasonlóképpen, ha a lelkünk lesz túlterhelt vagy sérült, akkor az testi tünetekben, hosszabb távon akár komoly betegségekben is meg fog mutatkozni.

Előbb, vagy utóbb mindenki szembesül azzal, hogy a teste korlátokat szab számára, ha más nem, akkor az öregedéssel egyértelműen megtanítja ezt nekünk a természet. Azzal azonban ritkábban szoktunk foglalkozni, hogy lelki korlátaink is vannak.

Vigasztaljuk magunkat azzal a nagyszerű mondással, hogy "mindenkire annyi terhet mér az Isten, amennyit elbír", de ez a lelkierő doppingján kívül nem sok mindenre használható, és máris egy másik csodás mondást párosíthatunk hozzá: "segíts magadon, Isten is megsegít".

Mert bizony, nem minden teher a miénk, ami szembejön velünk az életben, és nem is feltétlenül azért kapjuk ezeket a terheket, hogy cipeljük azokat, hanem azért, hogy megtanuljuk megoldani, letenni, és ebből a folyamatból tanulni, fejlődni.

Tudom, hogy baromi nehéz felismerni, mikor nem is nekem kell valamivel foglalkozni, amit elém sodort az élet, vagy mikor odáztam el valami fontos lelki feladatot, nem is véve róla tudomást (bár az élet általában kierőszakolja, hogy vegyük észre azt, amit kell), mikor jött el az ideje, hogy befejezzem egy lelki teher cipelését, és megtanuljam letenni azt. Ahogy az sem könnyű feladat, hogy tanuljak belőle, levonjam a megfelelő konzekvenciát, különösképpen akkor, ha úgy vélem, hogy egy adott problémát már megoldottam, de szinte ugyanaz, szinte ugyanúgy ismét előjön az életemben, és ezzel szembesít, hogy bizony nem jó megoldást találtam, talán egy másik úton kell elindulni, és más tanulságot kell levonni belőle.

Sok nehéz kérdés, sok nehéz feladat, és valójában az egész életünk erről szól.

De van egy egészen jó segítség hozzá: a TEST ÉS LÉLEK egysége. Mert ha a már a testünk is jelez, akkor egészen biztosan oda kell figyelnünk a lelkünkre is!

Szeptember 4. hete - DARUMA-BABA

Az az álnok kis figura minden nap ott figyelt a fél szemével. Bő egy éve, hogy megkaptam egykori vezetőmtől, nyugdíjba vonulása emlékére, s vele a feladatot, hogy találjam meg a nagy célt. Ez a gonosz kinézetű, piros, labdaszerű kis figura, két üres szemével, olyan, mint egy tiszta lap. Akkor kell az egyik szemét feketével berajzolni, amikor kitűzünk egy célt magunk elé, a másik szemét, csak akkor lehet berajzolni, ha elérjük azt. Mindaddig pedig olyan helyre kell tenni, ahol folyton szem előtt van, és ezzel emlékeztet minket, hogy minden nap tegyünk a célunk eléréséért. Hát ez a vörös, félszemű törpe ott figyelt a könyvespolcomon, és nap nap után az orrom alá dörgölte, hogy még mindig nem vagyok kerek egész.

Mert bizony, én nem a karrierépítést, nem is a nagy fizetést, de még csak nem is egy világkörüli utat, vagy az irodalmi Nobel-díj elnyerését tűztem ki célul. Hosszas gondolkozás után, úgy döntöttem, egy reális, megvalósítható cél érdekében válik félszeművé a Daruma-babám: megpróbálok dűlőre vinni egy érzelmet magamban. Ki gondolta volna, hogy ennél még egy Kossuth-díj elnyerése is könnyebb cél lett volna (legalábbis jelenleg).

Mert hogyan is lehet egy érzelmet rendezni magunkban? Én úgy gondoltam, hogy ennek tettekben kell megnyilvánulnia, valami kézzelfogható eredményben. Valami végérvényes döntésben.

De tévedtem. Nem mindig ez a megoldás.

Van, hogy bőven elég, ha elsimul bennünk a dolog. Ha érezzük, hogy helyén van az az érzelem bennünk, hogy biztonságban van, és már sérthetetlen, mert nincsenek kérdések, nincsenek félelmek.

Nekem így lett kétszemű a héten a DARUMA-BABÁM.

Szeptember 3. hete - KALÁKA

Érezted már az önkéntes munka felemelő érzését? Amikor egyetlen cél érdekében jönnek össze emberek, tenni valamit szívességből, ami a másik számára segítség?

Teszik mindezt vidáman, jókedvvel, örömmel és egyetértésben.

Nincs politikai vagy világnézeti ellentét, amit ne viccelődve és nevetve beszélnének át, nem számít, hogy valaki egyetemi docens, cégvezető, háztartásbeli vagy segédmunkás, nincs különbség 55 éves és 16 éves között. Mindenki egyenlő és mindenki boldog, miközben KALÁKÁBAN dolgozik együtt.

Nincs versengés, nincs szemrehányás, mindenki annyit és úgy csinál, amennyit bír.

Ilyenkor az ember úgy érzi, az élet mégiscsak szép és van értelme a hétköznapok terhét cipelni tovább.

Ehhez nem kell semmi más, csak elfogadni az ember természetes ösztönéből eredő önzetlenséget, és felülemelkedni azokon a hétköznapi játszmákon, amik gúzsba kötnek minket, és máris élvezni lehet azt, ami ezen az érzésen kívül más hasznot nem hajt számunkra. De ez sokkal több, mint azt elsőre gondolnánk.

Szeptember 2. hete - FELISMERÉS

Elképesztőnek tartom az emberi elmét, ami - mint egy farkát kergető kutya - pörög gondolatok örvényében, és bár látszólag semmi változás, egyszer csak jön a felismerés.

Valójában folyton várom ezt a pillanatot, mert mindig eljön. Hol előbb, hol utóbb, de megérkezik.

Az elmúlt hetem két dolog vonatkozásában is ilyen hirtelen jött felismerést hozott.

Határozottan vallom, hogy amikor az ember egy kitűzött cél, vagy elérendő vágyálom megvalósulása érdekében mindent megtesz, hatalmas energiákat tol bele, és mégsem jut előrébb egyetlen tapodtat sem, csak "kergeti a farkát", akkor el kell engedni, mert vagy nem az az ő útja, vagy csak nem jött még el az ideje. Persze ezt érzés szintjén éljük meg, és az érzések is olyanok, hogy egyikből következi a másik, pont, mint egy logikai láncolat (csak talán egy kicsit kevésbé érezzük logikusnak). Lehet, hogy a lépcsőn lendületesen tudtunk felfelé haladni, és míg egy lépcsőfok elérése szinte kötelező az ember életében, akkor sem tudjuk kikerülni, ha mindent megteszünk érte, de a következő lépcsőfokra már képtelenek vagyunk fellépni, bármennyire is szeretnénk. A próbálkozásokba beleadjuk minden erőnket, eredménytelenül. Folyton keressük a módját, hogy máshogyan mozduljunk, a lépcső egy másik pontjára lépjünk, de hiába, pedig folyamatosan agyalunk és próbálkozunk. Aztán jön a FELISMERÉS: csak az erőnket fecséreljük el vele.

Mit tegyen ilyenkor az ember?

Feladja az egészet? De hiszen a lépcsőn már legalább a feléig felért, ha nem tovább.

Keressen egy másik lépcsőt? De ott meg alulról kell kezdenie a felkapaszkodást, és semmi garancia nincs, hogy tovább lesz képes feljutni, mint ezen.

Vagy csak várakozzon türelmesen? Remélve, hogy történik valami tőle független esemény, ami megváltoztatja a lépcső jellegét, vagy csak az időzítés lesz jobb, hogy sikerrel kecsegtessen a következő lépcsőfok megcélzására.

Vagy keressen egy másik célt, vágyálmot magának?

A FELISMERÉS megjön, de a neheze még csak utána következik.

Szeptember 1. hete - KÉP

Mindenki mutat egy képet magáról a külvilágnak, de ez valóban önmagunkat ábrázolja, vagy inkább azt, amit képesek vagyunk felvállalni?

Sokszor rejtünk el dolgokat magunkból, amit néha még a hozzánk legközelebb élők sem ismernek meg belőlünk.

A féltett tulajdonságaink mit mutatnának meg rólunk másoknak?

Aki tudatosan rejt el dolgokat magából, sokszor joggal teszi ezt. Talán a hivatása, a karrierje szempontjából kell, hogy egyes tulajdonságait ne láthassák meg, nehogy kihasználják. Persze van, aki tudatos megtévesztés miatt teszi ezt, gondoljunk csak a régen házasságszédelgőknek nevezett egyénekre, de sajnos nagyon sokan a párkapcsolataikban most is hasonlóan működnek, így fognak meg pasikat, vagy így hálóznak be nőket, akkor is, ha nem anyagi hasznot remélnek belőle.

De szülőként is sokan úgy gondolják, hogy egy meghatározott képet kell magukról mutatni, még akkor is, ha esetleg az köszönő viszonyban sincs a valósággal. A gyermekek megtévesztése a legfájdalmasabb tapasztalat, hiszen sok keserűség és csalódás után végül mind a két félnek nagyon fáj: a gyereknek azért, mert csalódik a szülőben, akit előtte esetleg természetellenesen csodált, a szülőnek meg azért, mert vagy magát utálja meg - jobb esetben -, vagy a gyermekét, amiért az a valóságot látja.

És ez akkor is így van, ha nem tudatos, hanem ösztönös rejtőzködés eredménye volt.

Mert bizony sokan nem előre eltervezetten nyomják el egyes tulajdonságaikat, hanem teljesen ösztönösen. Példának okáért az előbbi esetben a gyermek, akinek a szülő egy hamis, idealizált képet mutatott, egészen biztosan megtanulja, hogy a valódi személyiségünket nem mutathatjuk meg, mert csak "jók" lehetünk, és amit a közvetlen környezet nem annak tart, az nem kerülhet felszínre.

Mások nagy csalódások tapasztalata miatt, vagy éppen a környezeti-, közösségi elvárások hatására, manapság pedig a social media mutatta illuzionisztikus világ miatt rejtik el a valós tulajdonságaikat, hogy megfeleljenek.

De jó ez nekünk? Gondoljuk csak végig, milyen problémákat okozhat az egészséges személyiségfejlődésben, ha soha, senki sem láthatja a valódi énünket! Azt hiszem, mindenkinek kell legalább egy valaki, akinek valóban azt a KÉPET mutathatja, ami a teljes és önazonos valója.

Augusztus 5. hete - TITKOK

Mintha az ember szerves része lenne a titkolódzás. Nagy kérdés, hogy miért olyan természetes számunkra, hogy eltitkolunk dolgokat, sokszor nyilvánvalóan teljesen értelmetlenül, és sokan még hazudni is képesek, hogy a titkot megőrizzék.

Vannak persze valóban fontos titkok, és vannak olyanok is, amik csak azért titkok, mert kizárólag ránk tartoznak, és tényleg senkinek semmi köze hozzá.

De gondoljunk azokra a titkokra, amik mások számára is értékes ismeretek, tények lennének. Nekünk, regényíróknak ezek fontos elemek egy-egy történetben, hiszen az ezekből adódó félreértések, tévedések mozdítják előre az eseményeket, viszont, ha a való életre vetítve nézzük, akkor ezek azok, amik tönkreteszik emberek sorsát, olyan események láncolatát indíthatják el, amik végzetes kimenetelűek lehetnek, és mindenképpen fájdalmat okoznak más embereknek.

Persze, az igazság felvállalásához bátorság kell. Mert az igazság napvilágra jutása azt jelenti, hogy kiderül a hülyeségünk, a butaságunk, a gyengeségünk, vagy a bűnünk, ami talán csak egy rossz döntés eredménye, vagy talán az egész személyiségünk valójának feltárulkozása.

Pedig éppen a titkok azok, amik sebezhetővé tesznek minket. Nagy közhely, hogy a titkok mindig kiderülnek, de ez így van. És aki félelemből titkolódzik, az mindig azt kockáztatja, hogy lesz valaki, aki ezt ki fogja használni és vissza fog vele élni. Mert sokan éppen a titkokra vadásznak. A titok felbecsülhetetlen kincs, mert azzal zsarolni lehet embereket, azzal sarokba lehet szorítani azokat, akik félnek, vagy ki lehet szolgáltatni valakit egy másik embernek. A titkok mindig a sötét oldalt szolgálják. Bármilyen jó szándékkal titkoljuk is el az igazságot, végső soron mindig rossz célt szolgálunk vele.

Élj úgy, hogy ne kelljen titkolóznod, és csak olyasmit tarts meg magadnak, aminek elhallgatásával, elrejtésével nem bántasz senkit, még magadat sem! És légy bátor, mert az igazság felvállalása sokkal kevésbé fáj, mint a titkokból adódó kiszolgáltatottság és sebezhetőség!

Augusztus 4. hete - ÉRTÉK

Az elmúlt héten elkerültek a nagy gondolatok, helyette folyamatosan cikázó, kesze-kuszán csapongó gondolatmenetek indultak el a fejemben, és legtöbbször még az előtt porhadtak semmivé, hogy valami kézzel fogható született volna belőlük.

Egy olyan típusú embernek, mint én, ez a pihenés, a nyári szabadság kikapcsolódása, amikor ugyan a gondolkozás nem áll le, hiszen még álmomban is folyton jár az agyam, de nincs korlát, nincs keret, ami feszítené, hogy jusson is valamire.

Mégis, a szárnyaló gondolataim között többször is felbukkant a héten az ÉRTÉK fogalma. Talán a nemzeti ünnepünk kapcsán került ilyen kiemelkedő helyre, talán személyes és családi események miatt, viszont mindig ugyanoda esett le a fel-fel dobott kő: az érték relatív, és olyan sok minden befolyásolja, egy-egy dolog értékességét, hogy a hétköznapi életben vajmi kevésre megyünk a nagy ókori filozófusok által is lefektetett egyetemes értékekkel. Persze keretnek nem rossz, sőt viszonyítási alapnak elengedhetetlen, de ez csak egy töredékét adja a dolgok értékének.

De vajon mi adja a többit?

Miért jelentheti István király állalapításának értéke az egyik embernek a magyarság szabadságát, míg másnak az elköteleződés szükségszerűségét? Hogyan lehet, hogy míg augusztus 20. lehet az örök fejlődés, a modernizáció jelképe, addig épp annyira a hagyományokhoz ragaszkodás értékének képviselője is?

Milyen furcsa, hogy míg az egyik ember azt tartja a személyisége legnagyobb értékének, hogy képes bármit elviselni, eltűrni, addig a másik éppen azt tartja jónak saját magában, hogy mindig képes változtatni, új úton elindulni, és akár konfrontálódni is a saját érdekeinek képviseletében.

Vagy gondoljunk bele, milyen ellentmondásos lehet, hogy az emberiség egyik legnagyobb veszélye a mesterséges intelligencia, holott ez bizonyul az egyik legnagyobb segítségnek mondjuk a gyógyításban, ahol a kapott leletek és vizsgálati eredmények ismeretében, pont az AI tud azonnal olyan életmódváltást, étrendkiegészítőket vagy tornagyakorlatokat javasolni, amik megoldást nyújthatnak az ember számára, különösen egy olyan országban, ahol minden egyes vizsgálat, lelet-kiértékelés vagy terápiás javaslat között átlagosan 3 hónap telik el.

Ahogy számos más kérdésre, úgy ezekre sincsenek jó vagy rossz válaszok, mert a dolgok ÉRTÉKE relatív.

Augusztus 3. hete - EREDMÉNY

Március utolsó hetében már egyszer előjött a szembesülés, milyen fontos az ember boldogságához, hogy produktívnak érezze magát. Most pedig teljes súlyával csapott meg ez az érzés. Mindaddig, míg az ember csak úgy teszi a dolgát, fel sem tűnik ez számra, s mint a béka, aki alatt lassan főzik a vizet, azt sem veszi észre, ha mindennapos tevékenysége szépen lassan értelmét veszti, és oda a produktivitás. Talán kevésbé jó a hangulata, talán veszít a lendületéből, talán lelassul, de elfogadja, és megtanul ezzel együtt élni. Aztán jön egy helyzet, egy nap, amikor minden felpörög, a cselekedeteinek súlya lesz, a dolgai felszaporodnak, a pörgés olyan ütemet vesz, ami visszahozza az életbe, a boldogságba.

Bárki, bármit is mond, és hiába tanítjuk a gyerekeinknek, hogy nem számít az eredmény, csak a részvétel a fontos, ezzel valójában mindig csak a csalódástól akarjuk megóvni őket. Igen is fontos, hogy a cselekedeteinknek legyen eredménye. Mert ez az, ami miatt képesek vagyunk rengeteg energiát belefektetni valamibe, akár erőnkön felül is.

Nagyon ritka művészek és tudósok között is, akik eredmények nélkül, teljes elköteleződésből, szinte fanatikus módon képesek az alkotásra, s számukra legtöbbször a jövő hozza meg az igazi, kiemelkedő eredményt, még ha ezt sokszor nem is élhetik meg, de ezzel válnak igazán halhatatlanná. Gondoljunk csak Modigliani festészetére, akit a saját kora nem értett meg, akinek az egyedi hangulatú, elnyújtott nyakú figurákat ábrázoló portréit senki sem vette, még olyan művészettörténeti pletykák is elhíresültek, hogy képes volt egy festményt adni csupán egy csésze kávéért. Mára pedig a pincér, aki ezt bevállalta, vagyonossá tette az örököseit.

Az EREDMÉNY persze nem mindenkinek ugyanazt jelenti.

Vannak, akik képesek az egész életüket egy nagy cél elérésének alárendelni, észre sem véve az addig megtett úton elért mérföldköveket és eredményeket, s ha végül odaértek, kiégett emberként vesztik el a motivációjukat.

Mások viszont egyáltalán nem nevezhetők eredményorientáltnak, mindig csak a legszükségesebb lépéseket teszik meg, csak a következő kereszteződésig mennek, nem hisznek a nagy célokban, inkább a részfeladatokat kedvelik, vagy folyamatokat működtetnek, és soha nem mernek, vagy akarnak nagyot álmodni.

Velük ellentétben egyesek hajszolják az eredményeket, olyan mértékben függenek attól, hogy csak ezek alapján képesek megítélni saját értéküket, hogy bármire hajlandók az elvárt eredmény érdekében, sokszor még hazudni is arról, mit, hogyan valósítottak meg, vagy, hogy annak valójában mi volt az értéke.

És léteznek olyanok is, akik hasonló módon a produktivitásban lelik örömüket, de nem feltétlenül azért, mert e nélkül nem élik meg a saját értéküket, csak éppen így boldogok, mert tudják, mi minden rejlik bennük, és lételemük, hogy hasznosak legyenek.

Bárhova is tartozzon valaki, minden embernek belső mozgatórugója a saját eredményessége, és e nélkül elveszti a motivációját.

Augusztus 2. hete - ÚTON

Sokat álmodok. Szinte minden éjszaka, gyakran fáradtabban ébredek, mint ahogyan lefeküdtem. Az álmok nagyon változatosak. Néha jók, de többnyire félelmetesek, vagy éppen képtelenek beteljesedni.

Ismerős? Amikor ott vagy, úton az álom zavaros történetében, mégis biztosan tudod, hogy mi lesz a vége, vagy minek kellene lennie, de soha nem érsz el oda, mert előbb felébredsz...

Hát az én elmúlt hetem ilyen volt.

Talán túl sok olyan úton járok egyidejűleg, aminek soha nem érek a végére. Hiába látom a célt, az istenért sem tudok odaérni. Csak megyek folyton előre, de pont, mint az álmokban, a cél mindig ugyanolyan messze van, vagy ha közeledik is, soha nem érem el, és ez mégsem késztet arra, hogy feladjam. És, amint az álmokban, az elmúlt hetemben is folyamatosan estek be meglepő események vagy emberek, látszólag teljesen oda nem illő módon, hogy új irányt adjanak érzelmeknek, gondolatoknak, folyamatoknak, ami felettébb izgalmassá, talán kicsit félelmetessé is tették az elmúlt napokat.

Mégis... néha úgy érzem, kellene egy kis szünet legalább egy-egy útvonalon, hogy erőt gyűjthessek, de még ez is olyan nehéz, mert az álom útjáról nem lehet csak úgy letérni, csak felébredni lehet. De fel akarok én ébredni?

Augusztus 1. hete - VÁRAKOZÁS

Mindenkinek az életében vannak olyan időszakok, amiket meddő várakozásként tudna leírni. Olyan napok, hetek, amikor tudja, már mindent megtett valamiért, és nincs semmi, amit még tehetne, azon kívül, hogy várakozik arra, mennyit ért mindaz, amit adott, amit beinvesztált, vagy egyszerűen csak ő maga, aki éppen most. Nem nagy dolog ez, inkább csak elszoktunk tőle.

Mert ez a világ valahogy már olyannyira felgyorsult, minden azonnal és a digitális térben repülve, vagy éppen egyidejűleg történik, így amikor várni kell, akkor az már teljesen testidegen tőlünk.

A VÁRAKOZÁSNAK, minél hosszabb, annál több színe, mélysége és magassága van. Olyan mint egy hullámvasút, amit hol fent, hol lent, hol kifelé figyelve, hol befelé elemezve élünk meg. És hát, ne szépítsük, akiknek nem erénye a türelem, azok igencsak megszenvedik ezeket az időszakokat.

Viszont jó lehetőséget adnak saját magunk jobb megismerésére, és a céljaink még tisztább vizionálására. Ebben a lelkiállapotban képesek lehetünk teljesen lecsupaszítani magunkat és a szándékainkat, hogy lássuk, mennyire tiszták, vannak-e hátsó mozgatórugók, amiket kiiktatva a képletből, egyáltalán marad-e még okunk várakozni. És ha a válasz igen, akkor bizony ez az időszak nagyon nehéz tud lenni.

Július 4. hete - METAMORFÓZIS

Még ha ezt a szót az ókori görög gondolkodóknak is köszönhetjük, és a legtöbben maximum a biológia tanórán hallották - már, ha eljutottak addig a szintig és bent is voltak azon az órán -, mégis mióta az ember tudatára eszmélt, tisztában van azzal az átváltozási folyamattal, amit ez a szó jelent. Ha más miatt nem, hát a saját átalakulása miatt, amikor lázadó ifjúból felnőtté vált.

De tényleg olyan nagy METAMORFÓZISNAK kell annak lennie, hogy teljesen elfelejtsük, vagy még rosszabb, egyenesen szembeforduljunk ifjúkori önmagunkkal?

És ha a jelenség mélyére nézünk, még rosszabb, mert nem..., nem az ifjúkori önmagukkal fordulnak szembe egyes emberek, arra nagyon is büszkék: a lázadásukra, hogy nem fogadták el az akkori kor konvencióit és a korlátokat, és (ha éppen úgy hozta az élet) egészen polgárpukkasztó módon fejezték ki az ellenállásukat:

Hogy tömegnyi ember szájába merték adni: "Ruszkik haza!"

Hogy az akkor még legalább néha értéket közvetítő sajtónak parkokban, padokon ülve és sörözve adtak interjút.

Hogy az egyház politikai befolyására még büszkén mondták a parlamentben, hogy "Csuhások térdre, imához!"

Hogy Demjén Rózsi magas sarkúban és flitteres forrónadrágban lépett színpadra.

Hogy Nagy Feró sem volt mindig rocker, és képes volt testre simuló, csillogó, rózsaszín, szatén kezeslábasban színpadra állni.

Hogy egykor még a Parlamentet elkerítő kordon gyűlöletes volt, amit érdem volt lerombolni.

És hogy demokratikus és liberális eszméket, melyek örök érvényű értékeket közvetítenek, még dicső volt zászlóra tűzni.

Igen erre igenis büszkék. De ugyanezt a mostani fiataloknak nem engedik meg. Ha ők teszik ezt, az elítélendő, büntetendő, és sok esetben olyan jelzőkkel ítélik meg őket, amiknél annak idején saját maguk valószínűleg sokkal rosszabbat érdemeltek volna, ha ugyanazon szemszögből nézünk vissza.

Nincs visszataszítóbb a "bezzeg az én időmben..." típusú mondatoknál! A világ és benne minden fejlődik. Nem biztos, hogy ez minden aspektusból nézve és mindenki számára pozitív, de a megítélés értékétől függetlenül tény, ami akkor is tény marad, ha elfogadjuk, és akkor is, ha nem. A fiatalok, akiknek van véleményük, viszont már ebben az új és valós világban élnek, és ebben ők igenis okosak, még ha ezt idősebb fejjel mi nem is tudjuk felfogni. És a véleményük nem elhanyagolható, nem elbagatellizálható, nem lemosható, és igen nagy vétek ledegradálni őket.

A fiatalok a jövőnk, amit mi magunk építettünk, és örülni kell neki, hogy képesek túlszárnyalni minket, képesek meglátni a tovább vezető utat, és képesek nélkülünk, helyettünk dönteni.

Július 3. hete - LEZÁRÁS

Azt tartják, minden évforduló egy éves feladat lezárása, és egy új sorsfordító év kezdete. Hát nekem ez az elmúlt hét közepén volt, és valóban volt részem mind a kettőben.

Bármi is volt az elmúlt egy évem sorsfeladata, egészen biztosan nagy küzdelmet hozott, mert számtalan területen kellett igazán nagyot lépnem előre. Meg kellett tanulnom elengedni azt, ami már nem szolgálja a fejlődésemet, és el kellett fogadnom, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet és nem is szabad elengedni - és egyáltalán nem azokat kellett elengednem, vagy megtartanom, amiket a társadalmi normák diktáltak volna.

A múlt hét eleje fájdalmas felismerést hozott, ami egy felszabadító elengedést eredményezett. Nem volt ez egy hirtelen döntés, jól megalapozott, küzdelmes évek állnak mögötte, és ezek csak azok, amik tudatosak voltak. Valójában hosszú évtizedek átalakulása vezetett ide, ami egyben egy másik nagy felismerés elfogadását is jelentette: mindenki a saját boldogságának kovácsa, és ebben nincs helye a külső elvárásoknak, csak a belső iránytűre szabad hallgatni. És nem szabad gátat vetni annak a csodás érzésnek, amivel eggyé tudunk olvadni azzal, aki ebben valódi partner tud lenni.

LEZÁRTAM az elmúlt évemet, ismét idősebb és bölcsebb lettem, de én csak az utóbbit érzem. Levetettem a béklyóimat, és átadom magamat annak a szabadságnak, ami lehetővé teszi, hogy képessé váljak feltételek és korlátok nélkül szeretni... magamat is.

Július 2. hete - NYÍLIK AZ AJTÓ

Van úgy, hogy a lehetőségek beköszönnek. Mintha nyílna az ajtó, ami eddig zárva volt. De lehet, hogy csak ott álltunk előtte, és valamiért nem mertük lenyomni a kilincset.

És most kinyílik...

Egyre jobban kezdem hinni, hogy vannak karmikus feladataink, és vannak időszakok, amikor ezek előtérbe kerülnek. Ilyenkor, ha akarnánk sem tudnánk kikerülni, hogy dolgozni kezdjünk a megoldáson.

Nem minden karma könnyű, lehet, hogy egyik sem az. Sokszor már az is ijesztő, hogy szembe kell nézni vele, és rádöbbenünk: bakker... hát oly sok minden az életünkben ezért volt?

És ha eljön egy olyan időszak, amikor több karmikus feladat is egyszerre követeli, hogy végre lépjünk előre a megoldásában - az kimondottan nehéz, lelkileg igen megterhelő lehet. Hát, ez a hét ilyen volt.

Mindenki más karmikus feladatot kap, de egészen biztos, hogy bizonyos feladatok szinte mindenki életében megjelennek:

• szoros emberi kapcsolatok, amik valamiért nem szokványos módon haladnak, és bármennyi idő is telik el, bármennyi kísérlet születik az elengedésre, az eltávolodásra, a kapcsolat mégsem vész a feledés homályába, a kapcsolódás nem szűnik, és a vele járó érzelmek nem halványodnak

• szülő-gyermek viszonyok, amik - bárki, bármit is mond - soha nem szokványosak, soha nem hétköznapiak, mert erre nincs standard

• szülői szerep és ennek öröklődése

• női minta, ami nagyon jelentős társadalmi változáson ment keresztül az elmúlt 100 év alatt, és amit sok esetben a férfiak nem követtek le, így az apa-lánya viszonyok gyakran súlyos traumákat szenvedtek és szenvednek el (nem beszélve arról, hogy milyen terhet róttak ezzel az anya-lánya kapcsolódások egyensúlyának megtarthatóságára)

• tehetség kibontakozása, amikor ott a késztetés, hogy megtaláljuk helyünket, mert értéket akarunk hagyni a világban

Lehet válogatni, vagy kiegészíteni a sort, kinek, mit dobott a kocka az elmúlt hétre!

Július 1. hete - LEÍRHATATLAN

Nehezen találom a szavakat a múlt hét összefoglalására, mert ez egy elképesztő időszak volt számomra. Bár egy kívülálló szemlélő mondhatná, hogy semmi sem történt, de ő nem tudhatja, mi zajlott le bennem.

Talán leírhatatlan is, mert egy olyan érzelmi-lelki síkon történt, amiről soha nem gondoltam, hogy létezik, így aztán én is csak figyelek, tanulok, és élvezem minden pillanatát.

Mert ennél felszabadítóbb érzés nincs is a világon: elfogadni valamit, valakit úgy ahogyan van, nem keresni, hogy mit kellene tenni, vagy megváltoztatni, hogy az legyen, amit elterveztünk, vagy amit a társadalmi konvenciók megkövetelnek, vagy amiről úgy gondoljuk, hogy a másiknak jó lenne, és egyszerűen a "mert így illik" nyomvonal követését elengedni.

Ez persze nem egy pillanat műve volt, de most jött el a katarzisélmény benne.

Ehhez nagyon komoly belső munka vezetett:

• Évtizedeken át tartó tanulás, amit számtalan kudarc és felismerés övezett
• Sok elengedési kísérlet, amiből meg kellett tanulnom, hogy nem lehet mindent elengedni, és nem is szabad. Van, amit csak meg kell érteni, meg kell érezni, és el kell fogadni, anélkül, hogy meg akarnánk változtatni
• Kellett születnie egy regénynek, ami nemcsak a terápiás írásról szól, hanem számomra is egy terápia volt
• El kellett fogadnom, hogy én is és más is pont úgy vagyunk jók, ahogyan vagyunk, csak nekem kell meghatároznom a viszonyomat velük, mert erről csakis én döntök: Magamba integrálom vagy elhatárolódok.
• És meg kellett tanulnom azt a nyelvezetet (szavakban és szavak nélkül is), amivel képes vagyok kapcsolódni

Az ajándék, amit cserébe az élettől kaptam, tényleg LEÍRHATATLAN, és olyan felszabadult boldogságot jelent, amit csak az érthet meg, aki megtapasztalja.

Június 4. hete - KEZDETEKTŐL EGYÜTT

Minden ember életében van legalább egy időszak, amikor teljesen önmaga lehet, amikor igazán öntudatra ébred. És akik abban az időszakban mellette és vele vannak, azokkal egész életében megmarad az őszinte, feltétel nélküli elfogadás.

Jó tudják ezt azok, akiknek jó osztályközössége volt az általános iskolában vagy a középiskolában, vagy fiatalon egy összetartó sportközösség részei voltak.

Hiszen ezek az emberek azok, akik 25-35, vagy akármennyi év után is ugyanúgy vannak ott mellettünk és velünk: elfogadóan, elismerően, szeretettel és legfőképpen őszintén.

Azok, akik látták miként válunk felnőtté, gondolkodó, küzdő lényekké, akik ott voltak, amikor igazi férfivá vagy nővé váltunk, akik látták a lehetőséget bennünk, majd a sikereinket, kudarcainkat, örömünket és keserűségeinket, a szerencsénket és a szélmalomharcainkat... azok az emberek valóban minket látnak. Éppen olyannak, amilyenek vagyunk - és ezt az embert fogadják el bennünk, mert velük a KEZDETEKTŐL EGYÜTT vagyunk.

Június 3. hete - KUTYASZERETET

Mi emberek büszkék vagyunk arra, hogy kiemelkedtünk az állatvilágból, tudatos döntéseket hozunk, mérlegelünk, ítélkezünk és összetettebb célok mentén vezetjük az életünket.

Pedig lenne mit tanulnunk az állatoktól - példának okáért a szeretetről.

Bár én pont az a típusú ember vagyok, aki rendszerint háttérbe szorítja az érzéseit, mert a logika, a tények, az események mintázata megdönthetetlen számomra, és az érzelmekkel ráérünk később is foglalkozni, mégis igen sokat tanultam az elmúlt héten arról, milyen döbbenetes jelentősége van az érzelmeknek az életben.

Egyrészt, mert nem lehet mindenki olyan, mint én - keserű világ is jönne el ránk akkor...

Másrészt, mert az érzelmeink akkor is hatnak, ha elfojtjuk azokat.

Harmadrészt, az érzelem befolyásoló ereje önmagában egy ténynek tekinthető, és ily módon már nem maradhat ki az én rendszeremből sem.

És akkor nézzük a legeklatánsabb példát: az elvárások nélküli önzetlen szeretetet. A legtöbben erre azonnal rávágnák: Ja, persze, hát ez természetes, én is pont így szeretek. - Na, de tényleg így van?

Azt gondolnánk, a szülői szeretet pont ilyen. De nézzünk a lelkünk mélyére, nézzük meg viszonyunkat a szüleinkkel és a gyermekeinkkel, és tegyük fel a nagy kérdést: Tényleg elvárások nélküli és önzetlen az a szeretet, amit gyerekként kapunk, vagy szülőként adunk?

Magamat ismerve elmondhatom, hogy az élet, a tapasztalat és mindaz, ami az eltelt több mint 50 évemben körülvett, nem tanított meg az elvárások nélküli szeretetre. Volt egy-két ember az életemben, akitől kaptam rá mintát - nem családi viszonylatban. Minél jobban igyekszem fejleszteni az önzetlen szeretetet magamban, annál inkább látom, hogy ehhez milyen nagy segítség lehet az a tudatosság, ami emberré tett minket, és lehet, hogy éppen az volt az, ami elvette tőlünk a képességet, hogy ösztönösen jöjjön az elfogadó szeretet.

Legjobb tanítóm a kutyám. Ő az, aki mindent elfogad, nem akar megváltoztatni, nem kér számon semmit (bár látni kéne a tekintetét, ha diétás kosztot kap), és azért szeret, mert én is szeretem őt, ennyi, és ennél nem is kell több. Pepi kutya egy igazi utcai harcos, aki már annak is született. Akkor került menhelyre az utcáról, amikor éppen felnőtté vált, és tekintve, hogy kisebb még sok macskánál is, talán ez mentette meg az életét. Egy lelkileg sérült, testileg beteg kutyust fogadtunk be 6 éve, aki bármikor elment volna, ha nem szeretet veszi körül. Számára a kóborlás volt a normális, és a maradás volt az önzetlen szeretet. Nem érdekli őt, hogy milyen a politikai nézetem vagy a vallásom, nem érdekli az sem, ha nem porszívózok hetente, de még az sem, ha elfelejtjük időben kivinni, és még akkor sem reklamál, ha véletlenül nem kap vacsorát (és akkor sem, ha éppen ketten is adnak neki). Nem háborodik fel, ha rosszat álmodok és véletlenül megrugdosom vagy hangosan horkolok. Tudja, ha állatorvoshoz viszem - ami maga a rémálom számára -, az segítség, amit remegve elfogad. És még a végtelenségig sorolhatnám.

Úgyhogy tanulok a KUTYASZERETET-ből, és úgy adom a szeretetet, hogy az ajándék legyen, de csak ott maradok meg, ahol én is így kapom azt.

Június 2. hete - EGYÜTTMŰKÖDÉS

Ez kimondottan fejlesztendő az én esetemben, de az elmúlt hét jó leckét adott belőle. Mert bármennyire is szeretnénk azt hinni magunkról, hogy "magányos farkasok" vagyunk, vagy éppenséggel egy grizli ereje és függetlensége rejlik bennünk, a valóság mindig megmutatja, hogy mi emberek együtt kell, hogy működjünk egymással. Annak ellenére, hogy merőben mások vagyunk.

Mert van, akinek olyan az együttműködés, mint a magzatvíz. Ebben tud igazán önmaga lenni, így mutatkozik meg a legjobb oldala, így tud a közösség igazán hasznos tagja lenni.

A másiknak pedig ez maga a háborgó óceán, amiben fél, hogy megfullad, ami ijesztően végtelen, és esélyt sem ad számára, hogy bárki meglássa őt. Azért vannak közöttük, akik képesek a "víziszonyukat" kezelni, s bár nekik is egy gyorsan áramló és zuhatagokkal tarkított folyó az együttműködési kényszer, mégis képesek ellavírozni benne.

A legjobb persze az, amikor az együttműködést olyanná tudjuk varázsolni, mint egy közös dézsafürdőzés, amibe mindenki akkor száll be-, illetve ki-, amikor neki éppen megfelelő.

Ehhez persze nem árt jól ismernünk azokat, akikkel együtt kell, vagy együtt akarunk működni, és megtaláljuk a megfelelő tempót, képesek vagyunk néha-néha megállni és bevárni a másikat, vagy éppen tovább lökdösni őt, ha megreked, vagy túl hosszú ideig mélázik valamin. És soha nem késő fejleszteni ezt a képességünket!

Június 1. hete - BELSŐ TŰZ

Sokáig gondolkoztam azon, mi is legyen az elmúlt hét kulcsszava. A pünkösddel meghosszabbodott hétvége nyugalma talán nem indokolná, és a Szentlélek eljövetele sem éppen ezt a szókapcsolatot ébresztené fel bennem, de pár, számomra nagy jelentőséggel bíró mozzanat mégis ezt generálta.

Leginkább azért, mert úgy látom, nem csak bennem erősödött fel a belső tűz. Azon ritka alkalmakkor, mikor a social média felületén nézelődök, olyan érzésem van, mintha valami tetszhalott "csipkerózsika-álomból" ébredeznének az emberek, és egyre nagyobb hévvel állna ki mindenki a saját igaza mellett. És hiába egyre hangosabban féltik pozícióikat és összeharácsolt vagyonukat a talpnyalók, egyre többen kiabálják, hogy a király igenis meztelen.

Számomra is ébredés volt az elmúlt pár nap, nem pont ugyanebben az értelemben, mert e tekintetben eddig értetlenül álltam szemben a kérdéssel: hogy nem látják mások, a csupasz valóságot?

Nekem inkább arra adott visszaigazolást a múlt hét, hogy ne fogjam vissza a bennem izzó tüzet, és merjem vállalni magamat minden körülmények között. Bár eddig sem a külső elvárások gátoltak, inkább valamilyen belső hang húzott vissza. Az ember sajátja, hogy gondolkodó lényként képzel magáról valamit, és mindaddig, míg az elképzelt énje nem kerül fedésbe a valós énjével, nem sok esélye van arra, hogy ténylegesen boldog lehessen. Igaz, szembenézni a valós személyiségünkkel, a valódi igényeinkkel és vágyainkkal, nem mindig könnyű, viszont nagyon felemelő érzés.

Május 5. hete - ELMÉLYÜLÉS

Ki ebben, ki abban mélyül el, és ez ritkán szokott életprogram lenni, inkább adott élethelyzethez igazodóan változó, hogy éppen miben mélyülünk el.

Adódik, hogy az élet sűrűjébe merülünk, jöjjenek a barátok a bulik, a szórakozás, és néha felettébb nehéz visszatérni onnan a hétköznapok mókuskerekébe.

Aztán eljön a pillanat, mindenki életében legalább egyszer, hogy magában kell elmélyednie: a jelenem, a jövőm, az életkilátások, a karrier, mi mennyit ér, mi az, amivel még meg tudok békülni. Nem mindig könnyű, nem mindig egyértelmű, és nem mindig megy egyedül, de ha itt van az ideje, akkor mindenképpen meg kell merítkezni benne.

Vannak, akik a szakmai kihívásokban merülnek el, a saját értékük felemelése érdekében, hogy végre, vagy újra a helyükre kerüljenek.

És ne feledkezzünk meg azokról, akik a tanulásban kénytelenek elmélyülni így az érettségi és a vizsgaidőszak idején.

Arról persze egyáltalán nem szeretünk beszélni, amikor az érzelmi világunkban merülünk el, vagy valamilyen emberi kapcsolat mivoltát, próbáljuk boncolgatni, értelmezni magunkban. Pedig ez is elég komoly elmélyülést jelent alkalom adtán.

És talán a legfélelmetesebb, amikor a félelmeinkben merülünk el, teret adva a bénító szorongásnak.

Ez a hét sokféle elmélyülésre adott lehetőséget számomra, és bármilyen amplitúdójú hullámot is kellett megjárnom ezzel, végső soron nagyon sokat adott nekem.

Május 4. hete - VÁRAKOZÁS

Ennek a hétnek a mottója épp egy olyan szó, ami egyszerre jelenthet feszültséget és végtelen nyugalmat is. Hát, ez a hét pont ilyen volt, ezért is választottam ezt a kifejezést.

Hogy miért olyan sokrétű ez a szó? Mert minden várakozás más és más.

Van olyan, ami feszültséggel teli: Istenem, mit hoz a holnap?!

Van, ami vágyakozással teli: Csak már lenne holnap! Csak már válaszolna!

Van, amiben a siettetés érződik: Csak már lennék túl rajta! Jöjjön már meg az eredmény!

Van, amikor az aggodalom szövi át: Mikor jön már végre? Mikor fogok odaérni?

És van a személyes kedvencem, a nyugalommal teli várakozás: Várok, hogy meglássam milyen úton kell tovább mennem.

Akinek ez az utolsó nem ismerős, érdemes megtalálni magában, mert mind közül ez a leggyümölcsözőbb várakozás, ami egyidejűleg felkészülés is.

Május 3. hete - ÖRÖKKÉ

Oly sokszor használjuk ezt a szót, és szinte soha nem gondoljuk komolyan. A végtelen, mind időben, mind térben, felfoghatatlan dimenzió az ember korlátolt elméjének. Mégis megannyi szófordulatunkba építettük bele.

Talán, mert ez természetes vágya minden embernek: részévé válni a végtelennek, valamilyen formában örökké lenni. És a pillanat kimerevítésével próbáljuk befogni az örökkévalóságot.

Néha viszont éppen a lemondás szava, az elérhetetlen dimenziójának megjelölése, a teljes elengedés kifejezése. Egyetlen szó, ami egyszerre fejezi ki a mindent és a semmit.

"Ez az örök szerelem, mi örökké boldogok leszünk"

"Ez örökké ilyen marad, mi értelme bármit is tenni"

Két véglet, de melyik erősebb az emberben?

Talán személyiségfüggő, ki melyiket érzi inkább magáénak.

Én úgy vélem, az ÖRÖKKÉ éppen azt jelenti, hogy képesek vagyunk változni, képesek vagyunk tanulni, képesek vagyunk újrakezdeni, képesek vagyunk rá, hogy ne a végtelent szűkítsük be a mi korlátainkba, hanem magunkat tágítsuk a végtelen irányába.

Május 2. hete - FÁRADTSÁG

Biztosan mindenki számára ismerős, amikor úgy érzi, belehal a fáradtságba, mikor egy dologra vágyik csak: aludni, aludni, aludni.

Én együtt élek a fáradtsággal, amióta az eszemet tudom vashiánnyal küszködök, de amikor az ólmos fáradtság tör rám, amikor reggel szinte képtelen vagyok felébredni, rávenni magamat, hogy lépjek ki az ágyból, amikor alig várom, hogy hazaérjek a munkából és visszafekhessek, olyankor mindig elgondolkozom. Mert ez az érzés szerintem nem a fizikai kimerültségtől van. Az a fajta fáradság, amit a fizikai leterheltség okoz, mondjuk miután megmásztál egy hegyet, leszüretelted a fél dombot, vagy elkészítetted a teljes karácsonyi menüt, az eltompít és eltötl valami kellemes kimerültséggel, elégedettséggel.

Amiről viszont én beszélek, abban semmi fennköltség nincs, nettó hiányérzet. De vajon minek a hiánya?

Ha egy szóban fogalmazhatnánk meg: energiahiány. De még megpróbálni sem érdemes, hogy egy szóban összegezzük. Számtalan oka lehet annak, hogy az ember elveszíti az életenergiáját: bánat, magány, sikertelenség, frusztráció, lemondás, idegi kimerültség, stressz, depresszió...

Bármi is az oka, az egészen biztos, hogy nem jó, hogy valamiképpen meg kell tőle szabadulni. És ennek felismerése, már önmagában is fél siker!

Május 1. hete - SZORONGÁS

Az ember legnagyobb béklyója a SZORONGÁS. És bár szeretnénk letagadni, mindenki szorong valamitől.

Van, akinek egzisztenciális szorongása van, látván a háborgó világot, a kilátástalan politikai, gazdasági helyzetet, a környezetrombolást, nem találja már értelmét az életnek, a jövőnek, elveszti céljait.

Mások viszont épp az egzisztenciájuk miatt szoronganak, féltik a munkahelyüket, a megélhetésüket, a saját, vagy családjuk jövőjét, boldogulását.

Van, aki a megélt érzéseit félti, hogy elveszti azok szeretetét, elismerését, támogatását, akik fontosak számára, vagy attól retteg, hogy elveszti pozícióját, uralmát a másik fél felett, a vezető szerepét, a hatalmát, ami vezérli az egész életét.

Akadnak viszont, akik a saját érzéseiktől rettegnek, félnek kimutatni az érzéseiket, nehogy gyengének tűnjenek, vagy még rosszabb, ha nem is merik megengedni maguknak, hogy igazán érezzenek, elköteleződjenek, szenvedélyesek legyenek.

Sokan a sikertelenségtől vagy a szégyentől rettegnek, a megtapasztalt reakcióktól, amiket más gyenge, komplexusokkal küzdő emberek okoztak nekik, vagy csak valamilyen kényszerből csinálnak olyasmit, amihez nincs tehetségük, nem való a személyiségükhöz, és így óhatatlanul sikertelenségre vannak kárhoztatva.

Egyesek pánikrohamokkal küzdenek, és általa börtönbe zárják magukat, másoknál akár generalizált szorongás is kialakulhat, s akkor már minden, de minden rettegést okoz. Velük szemben azok, akiknek fóbiájuk van, legalább csak egy bizonyos dologtól rettegnek.

Minden szorongás béklyó az ember számára. Lebénítja a normális működést, a gondolkozást, még az ösztönöket is. Aki teljesen lefagy, akár életképtelen is lehet, nem bír kilépni a házából, nem kap levegőt, mert az életben maradás ösztönei is lefagynak. Másokat viszont olyan megfontolatlan és elhamarkodott döntésekre, cselekedetekre késztet, amik minden logikát nélkülöznek, és éppen ez által sodorják magukat kilátástalan helyzetbe.

Az emberek között annyi a különbség, hogy van, aki képes a szorongásain úrrá lenni, míg mások megadják magukat ennek a fagyasztó érzésnek. Ha időbe is telik, mindenki, még a leggyengébb ember is felül tud kerekedni a szorongásain, csak akarnia kell. Lehet, hogy segítségre van szüksége hozzá, de egészen biztosan enyhítheti a szorongásait. Ehhez persze, első lépésként tudnia kell, hogy ez a baja.

Viszont meg van a jutalma, ha le tudjuk győzni, mert csodálatos ötletek születhetnek abból, ha képesek vagyunk visszatekinteni a szorongás időszakára, és fel tudjuk tárni, milyen lehetőségek, gondolatok, ötletek és megoldások mellett mentünk el a rettegés béklyójába kötve. Így olyan lehetőségek nyílhatnak meg előttünk, amik valós előrelépésekhez vezetnek.

Április 4. hete - ELFOGADÁS

Ha annyi ezresem lenne, amennyiszer én már az életben azt hallottam, hogy "fogadd el", akkor semmi gondom nem lenne, nyugodtan élhetnék a hobbimnak.
Fogadd el, hogy nem sikerült, az élet már csak ilyen.
Fogadd el, én ilyen vagyok, ennyi idősen már nem fogok megváltozni.
Fogadd el a sorsod, úgy sincs mit tenni ellene.
Fogadd el a hibáidat, különben mindig frusztrált leszel.

Úgy osztogatjuk az ilyen panel jótanácsokat, mint kutyának a jutifalatot. Mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy az ember alaptermészetéhez tartozik az elfogadás. Pedig talán nincs is ennél nehezebb feladat. Mert elfogadni = beletörődni.

De miért is kellene mindenbe beletörődni? Mi fogja akkor előrébb vinni a társadalmat, és nem utolsó sorban saját magunkat? Bárhogy is gondolkozom ezen, mindig arra jutok, hogy amennyire nehéz elfogadni, annyira egyszerű is. Mert az, aki elnyomva magában a fejlődés ösztönét, magáévá teszi az elfogadás életfilozófiáját, fatalista lesz. De aki nem akarja átengedni a gyeplőt a sorsnak, annak pedig nagyon nehéz megkülönböztetnie, mikor kell, sőt talán kötelességünk nem elfogadni, és mikor jött el az ideje, hogy mégis megtegyük.

Még középiskolás voltam, amikor ápoltam egy idős nénit. Magatehetetlen volt, izomsorvadásos betegségben szenvedett. Közben gégerákja is lett, így mikor megismertem ágyhoz kötött volt, és csak úgy tudott beszélni, ha befogta a torkán a fémperemes lyukat. Tanult asszony volt, és dacos a sorssal szemben. Nem akarta elfogadni, hogy nem saját maga dönt a sorsa és az élete felől. Talán éppen ez a hozzáállása juttatta oda is, hogy így kelljen megöregednie, hiszen láncdohányos volt, és hiába jött a gégebetegség, akkor sem tette le a cigit. Meddő is volt, de nem fogadta el, örökbefogadott gyermeket nevelt fel, aki soha rá sem nézett, csak a menye járt fel hozzá, hogy lássa, mikor hal már meg az idős nő, hogy végre vihessék az örökséget. Három évig jártam fel hozzá. Eleinte csak heti egy alkalommal, vasaltam neki. Később már beszélgettünk is, aztán én intéztem minden hivatalos ügyét, én lettem az aláírása is. Majd eljött az ideje, hogy minden nap ugyanabban az időben mentem, és csak így mert lefeküdni aludni, mert tudta, hogy pontban 4-kor megyek és felültetem, szükség esetén tisztába teszem, bepelenkázom, mert ha nem megyek, akkor megfullad a gégéjénél felgyülemlő váladékban. Egy nap valami megváltozott. Csak a tekintetén látszott, már nem volt olyan kemény, már nem volt olyan dacos. Azt hiszem, akkor adta meg magát a sorsának. Másnap, mikor mentem, már nem volt ott. Meghalt.

A héten többször is eszembe jutott ez a történet, a maga hatalmas tanulságával, hogy nem szabad a legvégére hagyni az ELFOGADÁST. Ha időben felismerjük, mi az ami ellen felesleges küzdeni, amit mindenképpen el kell fogadni, akkor képesek lehetnünk az életünket úgy alakítani, úgy változni, úgy fejlődni, hogy az nekünk jó legyen. De ehhez az kell, hogy tudjuk, mi az amit tilos elfogadnunk, és mi az, amit pedig muszáj.

Április 3. hete - CSEND

A CSEND boldogsága ritkán adatik meg, és soha nem katartikus élményekhez kapcsolódik. Sokkal inkább a nehéz időszakokhoz, amikor úgy érezzük, minden kétséges, minden zavaros, és mindent, ami ezt okozza, inkább felejtenénk. Ilyenkor nagyon nehéz lecsendesíteni az elmét, és az sem segít, hogy az egész életünk oly rohanó lett, amiben a csend már csak a kiváltságosoknak jár. Azoknak, akik megengedhetik ezt maguknak, mert olyan biztonságos közegben élnek, ami lehetővé teszi számukra, hogy a gondolataik nyugvópontot találjanak.

És éppen az a csodálatos az életben, hogy amikor nem jut időnk arra, hogy a nagy örömforrásokat észrevegyük és megbecsüljük, a CSEND boldogsága olyan apróságokban nyilvánul meg, amiről máskülönben soha nem gondolnánk, hogy fontos lehet:

a tavaszi szellős napsütésben olvasni,

a friss levegőn megszáradt ruhákat este beszedni a szárítóról,

nézni a záporozó esőcseppeket, miközben a háztetők felett a tiszta égbolt ragyogó narancsszínbe öltözik,

megcsodálni a tavaszi virágok színkavalkádját a járda mellett.

Kellenek az olyan pillanatok, mikor senki nem várja el az embertől, hogy más legyen, mint ami, hogy éppen a társadalom, vagy a hivatás, munkahely, vagy egyszerűen a saját magunk által kreált környezetünk hozzánk tartozó, mégis sokszor tőlünk teljesen idegen szerepkörében, állandóan megfeszülő tudattal létezzünk.

Április 2. hete - LENDÜLET

Mint író számtalan történetre felfigyelek, sokat pedig magam kreálok, és oly sokszor fordul elő bennük, hogy valakivel semmi, de semmi nem történik hosszú hetekig, hónapokig, akár évekig, mintha elveszett volna valahol az éterben, mintha láthatatlan lenne. Ilyenkor veszti el az ember teljesen az életkedvét, adja fel a küzdelmet, amit addig rendületlen reménnyel folytatott, még ha szélmalom-harcnak tűnt is. Aztán fordul egyet a világ, ki tudja mily okból és miért akkor, de minden LENDÜLETet vesz, és ismét megindul a vérkeringés a kiégett emberi sorsban, újra pulzusa lesz a hibernálódott emberi létnek.

Hívjuk ezt bárhogyan, vak szerencsének, elrendeltetett sorsnak, isteni gondviselésnek, csillagok jó együttállásának, vagy a kitartó munka beérett gyümölcsének, egészen biztos vagyok benne, hogy ez előre nem kiszámítható. Hit kell hozzá, hogy az ember ne adja fel, amikor érzi, hogy árnyékká vált a világban, és senki nem tudja megmondani mennyi ideig lesz láthatatlan tényező a saját életében. Hit kell, hogy akkor is tegyen, akarjon és küzdjön, amikor oly sokáig semmi eredménye nincsen. Hit kell, hozzá, hogy remélje, egyszer újra eljön az ő ideje. És hit kell hozzá, hogy amikor felbukkan a lendület hulláma, akkor felkészülten merjen felszállni rá. Hit kell ahhoz is, hogy az ember merjen a lendülettel megindulni valami egészen újba, és merje maga mögött hagyni a megszokott láthatatlan énjét, ami sokszor úgy hozzánk nő, mintha a bőrünk lenne.

Április 1. hete - ROBBANÁS

Ez a hét nem csak bennem hagy mély nyomokat. Nem hinném, hogy nagyot mondanék azzal, hogy ez egy emlékezetes időszak. Nemcsak a tavaszi természet kész a robbanásra, hanem a magyar nép is, és egyénileg sok-sok ember is, velem együtt.

Valójában minden véget ér egyszer, s baromi ritka, hogy ez egy zökkenőmentes folyamat legyen, már csak azért is, mert a legtöbb ember katarzis nélkül nem lép rá a drasztikus változások útjára, s hogy mindenki számára meglegyen ez a fordulópont, sok egymást követő és egyre drasztikusabb katartikus esemény fog következni. Fájni fog, egyénileg és közösségi szinten is, de ha beindul, nincs megállás, és nem is lehet cél megállítani a fejlődést és a változást.

Azon pedig igazán nem szabad meglepődnünk, hogy igazán nagy mélységeket kell produkálnia a sorsnak ahhoz, hogy az emberek többségének is felnyíljon a szeme, hiszen akkor, amikor az életünk minden területén természetessé vált a megfélemlítés, amit szó nélkül tűrni kell, sőt elvárt a mosoly és a lelkes tapsolás is, amikor mások érzése és értéke jelentéktelen és felejthető részletkérdés, akkor nem is olyan egyszerű belökdösni az embereket a "normális" gondolkozás világába. Talán pont egy ROBBANÁSra van ehhez szükség.

Március 4. hete - SZÜRKE KŐ

Vannak hetek - igaz, nagyon ritkán -, amikor az ember 7 nap alatt többet tanul az életről, mint előtte éveken át. Ilyenkor zanzásítva zúdulnak az emberre a tanulságok és a felismerések, úgy 'en bloc' mindenestül, és sokkal tisztább képet kap értékekről, emberségről, tisztességről, hatalomról.

Az is sajátja az ilyen hiperfókuszált időszaknak, hogy csodásan megmutatja a végleteket is, minden irányban, 360 fokos képet prezentálva.

Hogy ez jó, vagy rossz, azt még nem sikerült eldöntenem, de talán a legjobbkor érkezett a hét közepén kedves barátnőm, Lőwy-Korponay Bereniké előadása az Emberszelídítés című könyve kapcsán, ahonnan elképesztő kapaszkodókkal jöttem haza. Például, hogy a héber 'á-sar' szó, amit boldognak fordíthatunk, valójában leginkább a produktív kifejezésnek felelne meg. És milyen igaz, hogy az ember akkor tud boldog lenni, ha elégedett, mert úgy érzi, hogy produktív, hogy valamilyen értéket hoz létre.

Számtalan érdekes és elmélkedésre sarkalló gondolat között a legmegkapóbb számomra - talán, mert az utolsó morzsa, amit aznap a szellemi tarisznyámba morzsolt Bereniké - a SZÜRKE KŐ volt.

Mert mit csinál a szürke kő?

Semmit.

Előfordul, hogy ez a legjobb megoldás az adott pillanatban, legalábbis addig, míg nem találjuk meg a megfelelő választ.

Március 3. hete - GUILLOTINE (NYAKTILÓ)

Nagyon történelmi hangulatban voltam ezen a héten. Talán a nemzeti ünnepünk hatására, talán a hazánkban folyó események miatt, talán azért, mert semmiképpen nem mondhatnám, hogy nyugalmas időket élek.
Számtalan nagyszerű szófordulat jutott eszembe, mint "bár felül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr", vagy, hogy "véráldozat nélkül nincs forradalom", de említhetném azt is, hogy "a zsarnokság érvei éppen olyan hitványak, mint amilyen félelmetes az ereje".

Na, de nehogy azt higgyétek, hogy nincs bennem lelkesedés! Ha valaki, hát én aztán minden változást üdvözlök, mert csak így halad előre az élet, csak így van fejlődés.

De a történelem már igen sok mindenre megtanított minket. Gondoljunk csak a francia forradalomra, amit éljenzett mindenki, bár talán XVI. Lajos és felesége, Marie Antoinette nem egészen így emlékeznének rá, de hát tudjuk, hogy nincs változás áldozatok nélkül. Csakhogy nem sok idő kellett ahhoz, hogy a lendület olyan mértéket vegyen, mellyel az ünneplés rettegésbe forduljon át, és nap nap után minden ajtókopogásra attól féljenek a polgárok is, őket viszik-e a NYAKTILÓ alá. Nem volt ez másként a kálvini reformáció idején sem, ami hatalmas mérföldkő volt a vallástörténelemben, de nem biztos, hogy azok az egyszerű, istenfélő katolikusok is így látták, akik mártírjai lettek a vallási elfogadás nevében terjedő új igehirdetés terrorjának. Na, de nekünk sem kell messzire menni, csak Budapestre az Andrássy út 60-ba, hogy szembesüljünk vele, a náci-nyilas rémuralmat oly nagyon megvető kommunisták éppoly kegyetlenek voltak, és senki számára nem jelentett jót, ha fekete autó állt meg a ház előtt.

Amiben pedig élünk... Mikor először bizonyította, hogy nem megfelelő és elzavarták, nem kellett 10 év se hozzá neki, hogy kidolgozza a tökéletes stratégiát a visszatérésre, hogy miként tudja teljes és korlátlan hatalma alá vonni az emberek minden gondolatát, hogyan tudja megtörni az akaratukat, hogyan tudja figyelmen kívül hagyni, hogy a világ rohamtempóban halad előre, miközben mi 'hátra arcot hirdetve", csak egy szűk elit érdekeit tartjuk szem előtt. Az elmúlt 15 év pedig átalakította a teljes társadalmi berendezkedést, az emberek gondokozását, és áthatotta a gazdaság szereplőinek szemléletét is a felsőbb hatalom egyeduralmi, értékvesztett rendszeréhez igazodva.

A forradalom jó, a változás kell, de ahogy Hérakelitosz igazsága is mondja: nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Ha változtatunk, akkor nem mehetünk visszafelé, csakis előre, követve a világ fejlődését, és az örök érvényű értékeket.

(A nyaktiló használatát Joseph Ingance Guillotin orvos javasolta, ami 1792-től törvénybe foglalt kivégzőeszközzé vált Franciaországban. A francia forradalmat követően, 1871. április 6-án a párizsi kommün megsemmisítette a helyi guillotine-t, ám utoljára 1977. szeptember 10-én használták kivégzésre a franciák.)

Március 2. hete - NŐK

Ez a hét olyan volt, mint egy robbanás. Oly sok minden történt, hogy igazán nehéz témát választanom. Már meg is írtam egyet, de rájöttem, nem terhelhetek másokat olyan ráeszméléssel, mely sajátosan egyedi, inkább választok olyan témát, ami kurrensen mindenkit érint, már csak egy világnap kapcsán is: a NŐK.

A nő-kérdés személy szerint engem már kevésbé foglalkoztat, bár másodrendűnek neveltek, a tanáraim segítségével elhittem, hogy a gondolataim és a képességeim értékessé tesznek, külön köszönettel tartozom a teológiai tanulmányaim során oktató papoknak, akik elsőként tiszteltek az eszem miatt. Így előbb érezhettem magamat a helyemen nemtől függetlenül emberként, mint nőként, hiszen szülői jótanácsnak én még olyasmiket kaptam, hogy egy randin lehetőleg ne beszéljek, mert a férfiak nem szeretik az okos nőket. És bár igaz, hogy nehezen találtam párt magamnak, elmondhatom, hogy az életem során több olyan férfivel találkoztam, akik egyenrangú félként kezeltek, és szerették, hogy gondolkodó partnerük vagyok, és most is nap mint nap tapasztalhatom, milyen csoda egy ilyen emberrel élni együtt. Koromból adódóan volt időm megfigyelni és tapasztalatot gyűjteni arról, mi is valójában a nő-kérdés.

Arra jutottam, hogy a nők megítéltetése nem nemtől, hanem kizárólag intelligenciától és értelmi képességektől függ.

Van, akinek bőven elég bibliai idézetekhez nyúlni, hogy igazoltnak lássa: a nőket másodikként teremtette az Isten, tehát a férfi mögött a helyük. S mivel soha életükben egyébként még csak nem is hallottak a skolasztika fogalmáról, így logikai értelmezést nem is várnak a Biblia szövegezéséhez. De minek is tennék, ha kormányuk és pártjuk élén olyan isteni személy áll, aki már a teremtésnél is jelen volt.

Nem nemi kérdés annak belátása sem, hogy gyermekek fogantatásához férfira és nőre is szükség van, viszont szülni mégiscsak a nők fognak. Nemtől független annak felismerése is, hogy az a nő, aki anyagi okokból szül gyermeket, még soha nem járt jól a világtörténelemben, pszichológusok pedig arról is mesélhetnének, hogy az így világra jött gyermekek sem.

Az sem nemi kérdés, hogy valaki jó szülő lesz-e, és az sem, ha az ember úgy szeretne felelősen gyermeket vállalni, hogy van bizodalma a jelenben és a jövőben is. Soha senki sem nemzett vagy szült azért utódot, hogy annak rosszabb sorsa legyen, mint neki. A szülő, nemtől szintén függetlenül, biztosnak akarja látni, hogy képes lesz - szükség esetén akár egyedül is - felnevelni a gyermekét. Hogy lesz tisztességesen megfizetett munkája, amiből eteti, ruházza, lakhatást és taníttatást biztosít neki. És az is értelmi szint és intelligencia kérdése, ha úgy véli, ennyi nem elég, mert utódjának olyan társadalmat szeretne, ahol nem kell rettegnie, ahol nevelheti az alapvető emberi értékek betartására, és ezzel nem kaszálja el a jövőjét, ahol azt szerethet, akit csak akar, ahol nem kell sajnálnia, ha nőnek vagy férfinek születik.

Nemtől független, ha az ember azt szeretné, hogy a munkája és teljesítménye alapján legyen elismerve, nem pedig a nemi volta miatt. És annak belátása is kizárólag értelmi képességek és intelligencia kérdése, hogy mind a férfinak, mind a nőnek megvannak a maga lelki igényei és fizikai korlátjai, melyek a nemi különbözőségekből adódnak.

Korábban feladatomnak éreztem, hogy harcoljak a nők másodrendűsége ellen, de mára feladtam. Hogy lehetne elmagyarázni a világosságot annak, aki vak, vagy saját döntése alapján nem hajlandó levenni a a szemvédőjét? Mert van, aki nem elég értelmes hozzá, hogy saját gondolatai legyenek, és szembe menjen a demagógiával, van, aki értené, de nem elég intelligens, hogy átlássa, miért is fontos ez, és lássuk be, valójában nemtől független annak felismerése is, hogy annak, aki nem akar egyenlőséget, soha nem is fogják megadni.

Március 1. hete - MUNKA VS. MAGÁNÉLET

Az elmúlt héten számtalan vonatkozásban jött szembe velem a dilemma: munka vagy magánélet?
Kinek ne lenne ez állandó problémája, hacsak nem olyan szerencsés, hogy nem kényszerül munkával megkeresni a napi betevőre valót.

Úgy véljük, irigylésre méltó az, akinek a munkája valójában a hobbija is, hiszen náluk ez a probléma úgy tűnik, hogy fel sem vetül, bár ne gondoljuk, hogy a színészeknek vagy előadóművészeknek nem kell súlyos kompromisszumokat kötniük az életükben. Ha pedig olyan géniuszok életrajzát nézzük, mint pl. Elvis Presley, könnyen szembesülhetünk azzal, milyen könnyen mehet rá az egész életük erre. Meglátásom szerint egyébként a művészek is inkább idősebb korukra, amikor már nem a megélhetés vagy gyereknevelés terhe alatt alkotnak, akkor tudnak igazán szabadon szárnyalni.

Na, de mi van azokkal, akik nem művészek? Ott is számtalan mód figyelhető meg a munka vs. magánélet problematikájának kezelésére. Vannak, akik inkább összemossák a kettőt, és itt ne csak a munkaholistákra gondoljunk, akiknek az identitását jelenti a munkájuk, vagy az általa elért sikerek, eredmények. Ki ne esett volna már kísértésbe, hogy a "házinyúlra nem lövünk" alapbölcsességet sutba vágva szerelmi viszonyba bonyolódjon egy kollégájával, vagy akár többel is, vérmérséklettől függően. Jobban körbenézve kiderül, hogy a legtöbb munkahely egy nagy "nyúlfialtató ketrec". Szinte mindenhol akad olyan munkatárs, akit akár a céges wellbeing szolgáltatások közé is be lehetne venni. A legtöbbször csak akkor jövünk rá, hogy nem volt éppen életünk legbölcsebb döntése a céges viszony, amikor szembesülve a matematika törvényszerűségével, hogy örök szerelem legfeljebb egyszer lehet mindenki életében, napi munkahelyi együttműködésben kell maradnunk olyanokkal, akik képesek lennének egy kiskanálnyi vízben megfojtani minket, vagy éppen fordítva, nekünk fordul fel a gyomrunk, ha meglátjuk őket, attól függően, kinél jött el előbb a felismerés, hogy mégsem ilyen lovat akartam. Az évek előrehaladtával persze majdnem mindenki bölcsebb lesz, és ki ennyi, ki annyi viszonyból kialakult iszony után megtanulja, hogy a kényelmes és kézenfekvő döntések okozzák a legtöbb problémát, amik aztán még tovább nehezítik a munka és magánélet egyensúlyának fenntartását.

Másik kérdés aztán a gyermek vagy a munka, és nemcsak a gyermekvállalás tervezésekor, hanem onnantól egészen életünk végéig. És az idős szülők óvása, előrébb kerülhet-e, mint az a kötelezettségünk, ami a megélhetésünket, vagy akár az egész családunk megélhetését biztosítja? És mikor van az a pont, amikor a párunk, házastársunk már nem akar jobban belefolyni a munkahelyi problémáinkba, és a küszöbön le kellene tudnunk rakni az ilyen jellegű gondolatainkat? Vajon jobban járnak-e azok, akiknek a közös munkahely közös gondokat is jelent, és ugyanabban pörögnek itt is, ott is, hiszen miként is választhatnák sarkosan szét a kettőt?

Van egyáltalán jó megoldás a munka vs. magánélet kérdésére?

Február 4. hete - MOSOLYOGJ

Február utolsó hetében tudatosan nem adtam teret a rossz dolgoknak, elhatároztam, hogy csak a jóra és szépre koncentrálok. És a világ kedvességgel válaszolt rá.

Szinte feltöltődés volt látni olyan kollégákat, akiket boldoggá tett az a fejlődési lehetőség, amit az elmúlt évben harcoltam ki nekik. Keményen megküzdöttem érte, de minden fáradozást kárpótolt az elégedettségük és az örömük.
A következő pozitív tapasztalat a csontvázára lepusztított egészségügyi ellátásban ért, ahol egy végtelenül kedves, idős doktor fogadott, és szinte örömmel vette a "barkóbát", hogy csak félig tudtam a nevét a bajomnak, a korábban emiatt kapott gyógyszernek, talán még fel is dobta ez játék a szavak kitalálásával. Intézte a további vizsgálatokat, és nem mulasztott el beszélgetni, jó tanácsokat adni, amit teljes egészében a én élethelyzetemhez igazított, mondván: vegyek egy szobabiciklit és egy olyan programot, aminek diktálva tudom írni a könyvemet, így folyamatos mozgásban tudom tartani a térdemet, és tovább űzhetem a hobbimat is. Ráadásul a további vizsgálatok intézése is meglepően gördülékeny volt. Már úgy voltam vele, hogy ezután a hét második fele csak rossz lehet, de nem. A kiérkező kéményseprő is végtelen kedves és udvarias volt, pedig korábban volt rá precedens, hogy úgy éreztem magamat az ellenőrzés során, mintha pellengérre állítottak volna, és nem létezne nagyobb gaztett, minthogy a nem is használt vaskályhánk komoly 50 centis kéménycsöve nincs polipkaros rögzítéssel a környező összes falhoz kitámasztva.

Ezen a héten végre semmilyen emberi közösségben, aminek része vagyok, nem voltak nézeteltérések, vitatkozások, vagy veszekedések. Mintha a világ csak arra várt volna, hogy én rámosolyogjak, és lehetőséget kapjon, hogy visszamosolyogjon rám. Ahogy az idős doktor úr mondta: "magának igen jó a kisugárzása." És ez a titok: légy kedves, MOSOLYOGJ, és a világ visszamosolyog rád.

Február 3. hete - KÜLÖNBSÉGEK

Már-már azt hittem, nem kell a változások nehézségeivel tovább foglalkoznom, hiszen én már egészen komfortos vagyok vele, de -mint mindig- most is rá kellett döbbennem, hogy nagyon nem vagyunk egyformák.
Valójában az igazán nagy küzdelmek csak most fognak megmutatkozni. Bőven több mint 1,5 hónap telt el az évből, és a változási görbét tekintve, már mindenki túllendült az első sokkhatáson. Csakhogy az út onnan lefelé visz, és válogatás nélkül mindenkinek meg kell élnie a mélypontot. Persze akad, aki szinte észre sem veszi, mert ez számára csak egy borús téli délutánt jelentett, mások viszont képesek beleragadni, és dagonyázni a szenvedés mocsarában. Az ő heroikus küzdelmük pedig fájdalmas, nemcsak nekik, hanem azoknak is, akik körülöttük vannak, akik segíteni akarnak, vagy éppen csak elszenvedői ennek a vergődésnek. Addig, amíg ésszel fel nem fogjuk azokat az előnyöket, amik a változással nyílnak meg, addig nem lehet elmozdulni a mélypontról. Nem segít ezen az sem, ha struccpolitikát folytatunk, és bekötött szemmel hadonászunk elhessegetve mindent, ami kapaszkodót jelenthetne a változás pozitív megélésében.

Egészen szembeszökő tud lenni az a KÜLÖNBSÉG, hogy ebben a változási folyamatban ki miként találja meg az őt előremozdító célt. Lehet, hogy a nagyvad-trófea megszerzésének lehetősége mozdít ki valakit a mélypontról, és viszi el a kísérletezés szakaszába, csak fennáll a veszélye, hogy inkább egy vizelettartási problémákkal küszködő láncdohányosnak látja a külvilág, mintsem egy jól felfegyverkezett vadásznak. De végül is a célnak megfelelhet ez a taktika is, ha közelebb visz az elfogadáshoz. Az is sikerre vihet valakit, ha a korábban bevált technikákat sorra próbálgatja ki, mégha gyakorta mellé is lő a céltáblának, előfordulhat, hogy valamelyik lövés végre pontot is ér majd. Bármi jobb a semminél, és annál, hogy valaki végérvényesen a múlton merengve hagyja elmenni maga mellett a lehetőségeket, mantrázva a saját tehetetlenségét. Mindenkinek más lehet a motiváló erő és az útjelző tábla, simán belefér, hogy ami az egyiknek maga volt a teljes kudarc, a másiknak egy igazi főnyeremény. Tudja ezt mindenki, aki elvált emberben találta meg az élete párját.

De megannyi élethelyzetben szembesülünk ezzel még: amikor a segítő kezet az egyik elfogadja, a másik pedig ellöki magától, amikor a felkínált tudást az egyik örömmel magába szívja, míg a másik csak tehernek éli meg, amikor a kritikai megjegyzésekből az egyik lépcsőt épít, a másik pedig egy áthághatatlan falat. Bármivel próbálkozhatunk, hogy megtaláljuk a megfelelő utat magunknak, csak egy dolgot ne higgyünk, hogy mi olybá különbözünk másoktól, hogy nekünk semmi dolgunk nincs a változások kezelésében. Mert akkor úgy fagyunk bele az elkeseredettségünk ingoványába, mint béka a miskolci kocsonyába.

Február 2. hete - MÁR MINDEN MINDEGY

Kellett már egy hét, ami nem túl mozgalmas, nincsenek váratlan nagy fordulatok az életünkben. Egy hét, amikor jut időnk mélyebbre ásni a gondolatainkban, mert nem vonja el a figyelmünket az állandó izgalmi állapot, és olyasmiket is meglátunk, amik igazán fontos dolgok.

Így volt ez a hét is, amikor sikerült - idén talán első ízben - a közvetlen környezetemen túl, a világ nagy dolgaira is odafigyelnem. És nem volt jó érzés.

Rögvest eszembe is jutott az elmúlt év nagy könyvélménye, Ken Follett: Soha című regénye, amit kötelező olvasmánnyá tennék mindenkinek. A szerző saját elmondása szerint a fiktív történet megszületését az ihlette, hogy korábbi regényéhez kutatva világossá vált számára: az első világháborút valójában senki sem akarta, de a nagyhatalmak sorozatban hozott logikus és megindokolható döntései mégis világégéshez vezettek. Ha kissé részletezni akarjuk, akkor egy olyan pusztításhoz, amihez fogható korábban még nem volt, ahol épp úgy vesztek oda a civilek, mint a hadban álló katonák. És, ami bölcsője lett egy második, még nagyobb, még több civil áldozatot követelő, és az emberség elvesztésének legmélyebb bugyrait felszínre hozó világháborúnak.

Ha valaki, megfigyelve az akkori eseménysorozatot, lát némi párhuzamot a mostani világpolitikai törekvésekkel és eseményekkel, nem hinném, hogy sokat tévedne. Talán ezt érezhette meg a példaképemnek tekintett angol író is, aki kortárs történelmi környezetbe ültetve viszi végig az eseményeket egy világpusztító atomkatasztrófáig. Elég, ha annyit spoilerezek, hogy a szikra, ami a láncolatot elindítja, Csádban izzik fel, és a végén, akár jogos védekezésnek is tekinthetően, az USA pusztító ereje taszítja vissza a világot a történelem előtti korok szintjére. De az igazi tanulság a könyvben e két esemény között van.

Akkor is letaglózott, és a héten ismét erőteljesen foglalkoztatott, hogy milyen brutálisan veszélyes az ember, amikor eljut abba a stádiumba, hogy MÁR MINDEN MINDEGY.

Egyes esetekben egy egész világ, vagy az emberiség, "jobb" esetben pedig "csak" népek, nemzetek sorsát pecsételi meg vele. Azonban az is több mint sok, ha "csak" egy cég, egy család, egy iskolai osztályközösség életét, jövőjét lehetetleníti el.
Az ember, akinek már minden mindegy, ő a legnagyobb veszélyforrás a világunkban.

Ez a hét egy szót dobott fel folyamatosan számomra: ÚJRAKEZDÉS

Örök érvényű igazság, hogy mindig van tovább. Nehéz ezt olyan helyzetekben megélni, amikor egy idejekorán eltávozott családtagtól kell búcsúzni, valakitől, akinek még annyi, de annyi feladata lett volna az életben, akinek még olyan sok mindent kellett volna megélnie.

Egész más a helyzet, mikor egy újrakezdést követően visszaemlékszünk az életünk egy olyan időszakára, ami -ha nehéz is volt- olyan közösséget hagyott maga után, ahol mindig szeretettel fogadják azt, aki jogosan használja a jelszót: MALÉV. Mindenki nosztalgikusan emlékszik A Légitársaságra, de senki sem úgy, ahogyan mi, akik viseltük az egyenruháját, a nagy újrakezdők csapata.

Az ÚJRAKEZDÉS nem csupán az élet velejárója, de egzisztenciális kihívás is, az életben maradás kulcsa. Bárhol felbukkanhat: a párkapcsolatunkban, a családi kapcsolatokban, a barátságokban, az érzelmi, vagy a szakmai életünkben, társadalmi létünkben, akár váratlanul, akár előre tervezetten. Nem egyformán éljük meg, nem egyforma eszközöket használunk fel hozzá, de közös, hogy minden újrakezdési technikához kell valamilyen képesség, meg kell erősödni valamiképpen. A héten válogathattam a bemutatott technikák közül:

A nyelvben izmos, akinek a seggnyalás lételemévé válik, ettől remélve az újrakezdés sikerét.

Az irányító, aki elébe megy a dolgoknak, a "biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan" elve alapján, már jó előre elbassza az újrakezdés lehetőségét is.

A türelmes, aki látszólag nem is foglalkozik a dologgal, ám valójában folyamatosan azt vizslatja, ugyan mégis melyik csónakban is lenne értelme eveznie.

A laza nem izgatja túl magát, hiszen vagy összejön, vagy nem, végül is... így is, úgy is újra kell kezdenie, hát mi értelme lenne görcsölni rajta.

A szorongó viszont folyamatosan attól retteg, hogy nem fog megfelelni, hogy nem tudja újrakezdeni, mert túl öreg, vagy túl fáradt, túl ilyen, vagy túl olyan. Ám leginkább csak túl-, túl-, nagyon túl.

De mégsem ő az igazán 'túl', hanem az, aki mindenben a legjobb akar lenni, az újrakezdés jegyében mindig ő akar a sor elején állni, ezért még azzal is versenyre kel, aki még észre sem vette, hogy fel kellene sorakozni a startvonalon.

És végül a strucc, aki homokba dugja a fejét, és csak reméli, hogy a segge nem túl feltűnő ahhoz, hogy kihúzza addig, mikor már rég túl lesz a kezdeti nehézségeken.

Nehéz választani. Neked sikerült?

Január 4. hete - TOLLASBÁL

Itt a farsang, áll a bál..., de hogy az élet minden területén?

Felelősségteljes szülők garmada gondolkozik azon múlt hét óta, hogy milyen veszedelmes terrorszervezettől kell féltenie gyermekét. A fiatalok viszont azon morfondíroznak, miként kaphatott nyelvvizsgát egy olyan "nemzetes úr", aki hazánk képviseletében még lapról sem tudja angolul felolvasni a jó előre megírt szövegét, és úgy mellesleg, milyen eredményes munkát végezhet bő 15 éve Brüsszelben a magyarok érdekében, ha még azt sem érti, amit ő maga mond? Pedig a válasz mindkét esetben olyan egyszerű. Az elsőnél csak meg kell keresni, valójában kinek érdeke hazudni, és megtévesztéssel, ijesztgetéssel táncba vinni a népeket, különösen a fiatalokat, akikhez eddig nem találta meg a kulcsot? A második pedig kiváló példája, hogy a fiatalok milyen jól látják: az idegen tollakkal díszített jelmez, valójában még vásári mutatványnak is gyenge.

Ám, aki egyikben sem érintett, annak is akad bőven "mulatnivaló" szűkebb háza táján is. Mert milyen felemelő is, mikor egy egy feladatra hirtelen több jelentkező is akad, kár, hogy csak addig, míg a báli szezon tart. Felhúzzák, mint egy jól szabott, díszes jelmezt, büszkélkednek vele, és mikor a feladatmegoldás jön, szépen visszakerül ahhoz, aki eddig is csinálta. Bár akad, aki elégedetlen a ráhúzott maskarával, túl bő, úgy lóg rajta, hogy folyton hasra esik, vagy zavarja a tisztánlátását, így ingerülten azokra mutogat, akik túl elfoglaltak ahhoz, hogy jelmezt húzzanak, a saját tollaik meg egyébként is megkoptak már. Hát készítsük a tánccipőnket, mert az igazi karneváli időszak még csak februárban kezdődik, vagy méltóságunkat megőrizve nézzük, miként feszengenek a kölcsönvett tollakkal díszített jelmezesek, és ha szerencsénk van, még az is kiderülhet, milyen képet mutatnak, mikor lecsupaszítják őket a TOLLASBÁL végén. Azt már úgy is tudjuk, hogy a király meztelen.

Január 3. hete: A MÁSIK OLDAL

Tényleg még csak 3 hét telt el ebből az évből? Olyan rohamtempóban történnek a dolgok, hogy hónapoknak tűnik ez a pár hét.

Több helyen is olvastam, hogy 2025 a változás éve lesz, minden bolygóállás erre utal, nem is lehet másmilyen a kínai asztrológia szerinti kígyó éve. És minden bizonnyal igazuk is lesz. Vagyunk egy páran, akiknek ez már nem újdonság, az elmúlt év, évtized változásait is keményen megéreztük a bőrünkön, mondhatjuk, hogy húsbavágó volt. Mi már szinte páholyból szemlélhetjük azok vergődését, akik eddig magabiztosan, felsőbbrendű arroganciával tehettek meg szinte bármit, most pedig kezd kicsúszni lábuk alól a talaj. Elképesztő milyen arcukat ismerjük meg.

Az már nem is meglepő, hogy az eddig hangoztatott nagy eszméket, elveket, melyekkel letoltak mindent a torkunkon, egyetlen mozdulattal vágták sutba, mikor azokat magukra kellene alkalmazniuk, és már álcázni sem tudják azt a végtelen egoizmust, amivel bárkit, bármikor feláldoznának, csak azért, hogy egyetlen petákkal se csurranjon, cseppenjen kevesebb majd nekik. Attól viszont, hogy ki, miként fordul ki magából, még a harcedzett, mindenre felkészült emberfiának és lányának is kikerekedik a szeme. Van, aki felelős vezető létére szinte dedós módon próbál meg elbújni a szembesülés elől, mások már jó előre oly mélyre nyalnak, amennyire csak lehet, és akad aki pár nap alatt kíván felépíteni egy egri vár méretű díszletet, hogy kendőzze a valóságot.

Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint élvezni a változatos előadást, és megismerni a MÁSIK OLDALukat is.

Kép: Tai Shan Schierenberg, Önarckép, 2008. (forrás:flowersgallery.com)

 Január 2. hete

Az év második hete, ha lehet, még több meglepetést okozott, mint az első. Ha így folytatódik, jó eséllyel egy egész könyv jön össze az év végére.

Ennek a hétnek a tanulsága egy szóban foglalható össze: KARMA. Vagyis, hogy minden, ami történik, maga a következmény, valamilyen oknak az okozata.

Olyan ez, mint az átok. Van, aki mérgében tudatosan, vagy csak elfeledkezve magáról, szabadjára engedve az ösztöneit mondja ki, esetleg nem is törődve másokkal, a döntéseinek következményével átkoz meg valakit/valakiket, míg a másik fél csak elviseli a fokozódó rosszat maga körül, hogy egyre kevésbé sikerülnek a dolgai, és mintha minden ellene dolgozna, úgy küzd, mint egy fuldokló az árban, mit sem sejtve róla, hogy rontás van rajta. Ám az átkot le lehet vetni, a rontástól meg lehet szabadulni, míg az, aki másoknak rosszat tett, hatványozottan fogja érezni annak súlyát.

De a karma azért van, hogy tanítson minket. Akár azzal, hogy kinyílik a szemed, és elhagyva az életerőt elszívó kellemetlen terhet, új lehetőségekkel találod szembe magadat, akár azzal, hogy hirtelen minden rossz döntésed súlya egyszerre szakad a nyakadba a célból, hogy rádöbbentsen, mennyire letévedtél a helyes útról, akár elégtételt nyújtva egy régi sérelem kompenzálására, a következő lépés minden esetben a te saját döntésed lesz, aminek egyszer szintén meglesz a következménye.

Soha nem szerettem igazán a nagy romantikus regényeket, mint Standhal 'Vörös és Fekete'-je, vagy Victor Hugo ikonikus műve 'A nyomorultak', ahol mindig élesen elkülöníthető a jó és a rossz, és ahol végül - ha keserves úton is -, de győzedelmeskedik az igazság és az erény. Úgy gondolom, sokkal szövevényesebb szálak mozgatják a dolgokat, sokkal összetettebb képet kell szemlélnünk, és számos dolgot csak a tiszta logikával és az észérvek mentén érzékelhetünk a színfalak mögül, mert a világ számára szinte láthatatlanok, és emiatt biztos vagyok benne, hogy az élet nem olyan egyszerű, mint a romantikában. Vagy talán mégis...?

Január 1. hete

Csak egy pár nap telt el az új évből, de az máris nyilvánvaló, hogy nem lesz egy szimpla, felejthető év az idei. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy hetente összegzem, milyen élettapasztalattal lettem gazdagabb.

Nos, január első munkahete megmutatta, hogy az idei év igazán nagy társadalmi kihívása az emberség megtartása lesz. Azt már régóta tudjuk, hogy hazánkban a tisztesség, a becsületesség elvesztette jelentőségét, lassan egy egész nemzedék nő fel úgy, hogy fogalma sincs róla, mi is az. Talán éppen ezért olyan elszomorító, amikor a negyven-ötven, sőt hatvan felettiek körében is ismeretlenné kezdenek válni ezek az értékek, de legalábbis elfeledettek.

Vaknak kell lennie annak, aki nem látja, milyen keservesen nehéz év elé nézünk: elbocsátások, egyre romló forint és stagnáló fizetések, a hatalom (legyen az akár politikai, akár gazdasági, akár csak egy zárt közösség vezetése) ámokfutása és kielégíthetetlen pénzéhsége, és ez csak pár a már év elejétől tapasztalható valóságnak. Akinek bőven van, annak még több kell, és az sem számít, hogy ez mások megélhetésének árán lesz az övé.

EMBERSÉG

Bármilyen döntés, lehetetlen feladat, az értékrendedet próbára tevő kihívás kerül is eléd az idén, ez lebegjen a szemed előtt!

2040. november vége

A hivatal folyosója hideg. Ez talán az első igazi téli nap, de Józsi nem szalaszthatta el a kapott időpontot. Az élete múlik rajta.

Az irodahelyiségek mérsékelten fűtöttek, de a váró és a folyosó nem. Ezt az ügyet nem lehet digitálisan intézni, de ha lehetne, Józsi akkor is alkalmatlan lenne rá. Pedig már az okostelefonok világában nőtt fel, az ügyfélkapuk és az online ügyintézés és vásárlás korában, a 30 éves férfi mégsem tudna élni ezekkel a lehetőségekkel. Nincs internete, még az árammal is nagyon csínján kell bánni otthon, amint a gázzal is. Ezért csalódott annyira, mert remélte, hogy a hivatalban meg tud melegedni. Ja, klímavészhelyzet, meg ökológiai lábnyom, számára ezek a kifejezések semmit sem jelentenek. A kis faluból továbbra is a fekete füstöt okádó busz hozta be a városba a hegyen keresztül, akkor mégis milyen klímavédelemről beszélnek neki folyton.

- Csuhajos József! - szólal meg egy női hang a kattanással kinyíló ajtó feletti hangszóróból, és Józsi felmarkolja a papír paksamétát, beteszi a hóna alá, majd két karjával nehézkesen feltolja magát. Mankójára támaszkodva botorkál a résre nyitva hagyott ajtóhoz. Mikor belép, senki nem szól hozzá, senki rá nem néz. A hölgy, aki kiszólt, türelmetlenül kopogtat műkörmeivel az asztalon, a számítógép klaviatúrája mellett.
- Neve?! - Józsi elismétli ugyanazt, amit éppen ez a nő mondott alig egy perce a mikrofonjába.
- Papírok?! - Józsi odaadja a személyigazolványát, de a nő még mindig nem néz rá, csak a monitort bámulja. Az asszony gyors pillantást vet az igazolványra, egy grimasz kíséretében az asztalra ejti, és újra szól.
- Nem ezek. Az orvosi papírok! - és most először tekint Józsira, aki nehézkesen leteszi magát a plexiablak elé kitett székre. Az asszony megint türelmetlen, kopog a díszes, kövekkel kirakott, arany girlandokkal megfestett, karomszerű műkörmeivel. Majd rászól a mankóját éppen óvatosan a széknek támasztó férfira: - Lehetne kicsit gyorsabban? Nem érek rá egész nap!
- Persze - szabadkozik Józsi. - Bocsánat.
Az asszony továbbra sem néz rá, a papírokat vizslatja, elsőként az aláírásokat és pecséteket rajta, majd az adatokat, és végül a kórképet. Majd elkezdi vadul püfölni a klaviatúrát. Nem szól, még csak rá sem néz a férfira. Percek telnek el, mialatt a nő kattintgat, írkál, de nem szól. Végül Józsi töri meg a csendet:
- Minden rendben? - kérdi csöndesen és meghunyászkodva.
- Nézze! - kezd bele kioktatóan a nő. - Gyorsabban haladnánk, ha nem zavarna meg.
- Értem - nyögi a férfi megadóan. Pedig nagyon ideges.

Józsi egy éve nem tudja ellátni a munkáját. Addig sem volt minden probléma nélküli a helyzete, de valahogyan még csak-csak végigszenvedett minden egyes munkanapot. Jó ideje nem űzheti a szakmáját, pedig jó volt benne. Merész dolog volt az ő helyzetében álmodni, de ő megtette. Kőműves akart lenni, és az is lett. Elvégezte az iskolákat, és hamar talált melót is. Szerencséje volt, hogy az alkalmazója nem tartotta be a munkaügyi szabályokat, mert a foglalkozás-egészségügyi szakorvos nem adta volna meg neki az alkalmasságit. Évekig végezte kimagaslóan a munkáját, de hálás volt a kollégáinak is, akik legtöbbször megteremtették a megfelelő körülményeket, hogy ülve is tudja csinálni a feladatát.

Józsi nem tudott sokáig állni. Ez már az általános iskolában is kiderült. Az iskolaorvos szerint porckopás a bal térdében, ami meglepő egy gyereknél. A kiváltó oka valamilyen kisgyermekkori trauma lehetett, de a szüleinek fogalma sem volt róla, hogy mi. Egyébként is hülyeségnek tartották az egészet, felesleges felhajtásnak. Ha nem tud huzamosabb ideig állni, na és, majd ül. Ha nem tud tartósan gyalogolni, na és, hova a fenébe is menne? Így hát, hiába is kapták meg minden félévben a védőnőtől a beutalót lefixált időpontra a szakrendelésre, a szülei nem vitték őt el. A szakiskolából sem mert elmenni, mert bármilyen költsége is lett volna a kezelésének, a szülei úgy sem költöttek volna erre. Mikor pedig elkezdett dolgozni, és már lett volna saját pénze a gyógykezelésre, akkor meg már ideje nem volt, hiszen a munkáltatója azonnal kirúgta volna, ha ő munkaidőben orvoshoz kezdett volna járni. Így teltek el az évek, romlott Józsi állapota egyre jobban, míg nem egy munkaügyi ellenőrzés nyomán kiderült, hogy alkalmassági vizsgálat nélkül dolgoztatják őket. Az elrendelt vizsgálat során pedig nem kapta meg az orvostól az alkalmasságit. Kizárólag ülő munkát végezhet, szólt a szakvélemény. Így hát el kellett hagynia szeretett szakmáját, és új megélhetés után kellett néznie.

Józsi jóképű fiatalember volt, ragadtak rá a csajok. Kőművesként nem is keresett rosszul, így hát korán megtalálta a testi-lelki társát. De amikor el kellett mennie csomagolónak a közeli gyárba, mert ezt az egyetlen ülő munkát találta elérhető közelségben, a fizetése drasztikusan lecsökkent, és a szerelem hirtelen elhalt. Egy nap, mikor hazaért a délutáni műszakból, már csak a tök üres lakást találta. Szó szerint mindent vitt az asszony, bútorokat, edényeket, háztartási gépeket, csak a csupasz falak maradtak és Józsi göncei. A válás gyorsan zajlott, az asszony ügyvéddel felvértezve igazolta, hogy a férjének semmi sem jár, Józsinak esélye sem volt.
Nem volt könnyű, de új életet kezdett. A lakást ugyan nem kellett eladni, oly keveset ért volna ebben a folyamatosan fogyatkozó faluban, nemhiába vitt el mindent a volt felesége, hiszen azzal jobban járt, mint a ház felével, ami így - a bíróság szerint - teljesen fair egyezség volt. Apránként újra berendezte, szegényesen, de legalább volt fedél a feje felett.

Bár még csak 26 éves volt, Józsi már nem volt se jóképű, se jól kereső, így hát egyedül maradt. Az elmúlt négy évet csomagolóként, két műszakban töltötte, most már se ideje, se pénze nem lett volna, hogy kezeltesse a porckopását, hiszen napról, napra élt, és annak is örült, hogy télen még be tudja fűteni a kis házat, ki tudja fizetni a víz és csatornázási díjat és azt a kevés áramot, amit elhasznál. A szülei már régen meghaltak, amit Józsi nem is bánt nagyon, mert ahogy gyerekkorában, úgy most sem sok segítséget kapott volna tőlük, ő pedig képtelen lett volna akár anyagilag, akár tevőlegesen támogatni őket. A legutóbbi éves alkalmassági vizsgálaton pedig már semmilyen munkára nem kapta meg az üzemorvostól az engedélyt. "Le kell százalékoltatnia magát!" - mondta az orvos, és adott egy telefonszámot, amit keresnie kell. Azt hitte, egyszerű lesz, hiszen az orvos mondta ki rá az ítéletet, de tévedett. Számtalan adminisztráció, kérvény, és speciális vizsgálat után, most végre itt volt az irodában, hogy pontot tegyenek az ügy végére, megtudja, milyen juttatásokat fog kapni. Szó szerint az élete múlott a mai napon, a döntésen, amit a szemben ülő szófukar hölgytől remélt. Nem csoda, hogy tűkön ült már.

- Meg is vagyunk - veti oda az ügyintéző hölgy, és átadja Józsi papírpaksamétáját, plusz egy frissen nyomtatott papírt. - Itt írja alá! - mutat a lap aljára, és Józsi kezébe nyom egy tollat. A férfi engedelmesen aláírja, és várja, hogy elmondják neki, mi is lesz most az ő életével. De az asszony továbbra sem néz rá, a monitort bámulva kattintgat, majd megnyom egy gombot, és a fején lévő headset-be nyögi: - Galambos Dzsenifer!
Józsi fészkelődik kicsit, nem érti, most mégis mi van. Végre ráemeli nagy, értetlen szemeit az ügyintéző, és kissé felháborodottan közli vele: - Végeztünk. Menjen, mert jön a következő ügyfél!
- És most mi lesz tovább? Nekem, mi a dolgom?
- Semmi - veti oda ingerülten a nő.
- Hogy-hogy semmi? Hova fogom kapni a juttatást, és mennyit? Ezeket hogyan tudom meg? - kérdi Józsi kissé kétségbeesetten.
- Minden ott van a végzésben, amit kapott - csattan fel az ügyintéző -, de most már menjen, mert itt van a következő.

Józsi feltápászkodik, kissé ügyetlen az idegességtől, így majdnem elesik, amikor a mankójára támaszkodva próbál megindulni kifelé. Bármennyire is feszült, azért csak jó lenne tudni - még mielőtt innen kilép, és ki tudja mikor nyílik alkalma újra visszajönni és bebocsátást nyerni -, hogy mi van abban a végzésben. Az sem érdekli, hogy közben a hóna alól az egész papírpaksaméta kiesik, szétnyitja az összehajtott lapot, és gyorsan végigfutja. A neve és adatai alatt a beadott orvosi papírok száma, kiállítója, és egy-két szavas kórisme van, majd kronológiai sorrendben az eddigi ügyintézési menet, hogy milyen kérelmet, mikor és hova adott be, onnan hova küldték tovább, mikor digitalizálták, ki adott rá elektronikus aláírást és időpecsétet, és számos hasonló nagyon fontos információ. Majd mielőtt még újabb ugyanilyen információk sorai következnének a mai ügyintézésről, egyetlen apró mondatban eldugva: Kérelem elutasítva. Józsi kis híján ismét elvágódik, az ajtó kilincsébe kapaszkodva fordul meg, és tőle szokatlan hangerővel kiabálva szegezi a következő ügyfélre ugyanúgy rá se tekintő ügyintézőnek: - Mi az, hogy elutasítva? És én most mégis mit csináljak?

Bár eddig a plexi mögött ülő nő szinte rá se nézett, most ráemeli dühtől villogó tekintetét, és Józsinál még hangosabban üvölt neki vissza: - Mégis mit gondolt? Hogy 30 évesen majd az állam fogja eltartani? Hogy az elkövetkezendő teljes életében, mondjuk úgy 70-80 éves koráig, míg meg nem hal, az adófizetők pénzéből fog élni? Csak azért mert nem foglalkozott saját magával, és lerokkant? Ez nem kifogás! Menjen, és keressen magának olyan munkát, amit így is el tud látni, ne azoktól akarja elvenni a segélyt, akik tényleg megérdemlik. - Majd tenyerével az asztalra csap, és ezzel lezártnak tekintve a beszélgetést, egy gyors mozdulattal int a biztonsági őrnek, aki már megy is, hogy kitessékelje Józsit az ajtón.

A hivatal folyosója hideg. Ez talán az első igazi téli nap, és Józsi egész testét átjárja a hideg. A kétségbeesés fagyossága, hogy most mégis mi lesz ővele.

Komolyan nem tudom, hogy mi folyik körülöttem, vagy velem, de lehet, hogy bennem.

Egy hónapja még végtelen boldog voltam. Alig két hónap alatt írtam meg legújabb regényemet, olyan szereplőket formázva benne, akiknek ihletője nagyon fontos nekem. Tetszett. Annyira, hogy elküldtem egy kiadónak is, lesz, ami lesz, megpróbálok a self publishing világából kitörni.

És jött az elismerő válasz, a nagy ajánlat, egy apró bökkenővel, hogy meg kellene előlegeznem nemcsak a könyv árát, de a kiadó összes szolgáltatásának díját is. Igaz, 750 példány eladása után ezt visszakapom, de a probléma ott kezdődik, hogy még a legkisebb csomag kiköhögése is lenullázná a családi kasszámat. Rá kellett döbbennem, nem a kiadóval van a baj, ez teljesen normális eljárás, hanem velem, akinek nincs ennyi pénze.

Alig egy hete már azt is tudom, hogy nem is lesz. Egyértelműen szembesültem azzal, hogy érthetek én bármennyire is a szakmámhoz, nyerhetek én szakmai díjakat a munkámmal, csinálhatom akár két szakember feladatait is egy munkakörben, soha nem leszek annyira értékes, hogy számottevő tényező legyek. És itt is nálam van a baj, mert képtelen vagyok a jól bevált marketingfogásokat alkalmazni, ha saját magamról van szó. Egy kis vihorászás, egy kis heherészés sokat segítene, de nekem az nem megy.

Ez a felismerés teljesen megzavarta az életemet. No, nem a vihogás próbálgatása, vagy a hajdobálás gyakorlása irányába, hanem az útkeresés zavarosába merülés vitt ingoványos terepre. Nem baj, gondoltam, vannak biztos pontok, kapaszkodók, amik eddig is mindig segítettek, érzelmek, amik az egész életemet és lényemet meghatározzák. És egyik pillanatról a másikra sorra törnek darabokra ezek a biztosnak hitt kötelékek. A feledés, a változás, az új és a más - megint csak a szembesülés azzal, hogy a hiba nálam van. Mindez egy hónap alatt. Mégis, mi a fene történik velem?

Mióta a legutóbbi regényem ötletét egy álmom adta, nagyon igyekszem megjegyezni, mikor, mit álmodok. Sokszor vannak érdekes történeteim az álmaimban, melyek valóban megérnének legalább egy novellát, bár kellene rajtuk fésülni, hiszen, amint általában az álmok, azért elég zavarosak szoktak lenni, térben, időben ugrálva.

Most hajnalban viszont olyan álmom volt, ami szomorú lenyomata a világnak, ami jelen pillanatban sajnos sokkal félelmetesebb és eseménydúsabb, mint általában az álmaink szoktak lenni. Persze vannak érthető momentumok benne, hiszen most sok aktuális félelmem összegződött egy súlyos pillanatban.

Az álom:

A munkahelyemen voltam, egy számomra vadidegen modern irodaházban, magasan egy épület felső emeleteinek egyikében. Sok üveg, modern pultszerű asztalok, és a padlóhoz rögzített bárszék szerű ülő alkalmatosságok. Sok asztal és ilyen szék volt a nagy és világos szobában. Ide érkezett meg a lányom, akinek itt kellett a felvételi vizsgáját megcsinálni magyar nyelvből. Nem sok kedve volt, félt is nagyon és húzta az időt miután átvette a feladatlapot, majd nyögve-nyelősen leült a hátam mögött, a nekem merőlegesen kezdődő asztalhoz, s amikor felvilágosították, hogy a vizsga ideje onnantól ketyeg, hogy átvette a lapot, inkább nekilátott. Ő írta a vizsgáját, én dolgoztam a számítógépemen, amikor kis idő múlva odasúgta, hogy a komissióz szót kell szövegbe foglalnia. Csöndben súgtam neki, hogy nem segíthetek, már csak azért sem, mert fogalmam sincs, mit jelent ez a szó, de ha tanulták, írja azt. 

Ekkor hirtelen úgy éreztem, mintha minden balra dőlne, fura bizonytalanságérzetet adott, és azonnal az jutott eszembe, hogy biztosan földrengés van. Majd kezdtem megnyugodni, mert a szoba már visszafelé mozdult, az eredeti állásába. De nem állt meg ott, hanem elindult jobbra. Azt vártam, hogy onnan is visszatért, mint az inga, de nem ez történt. A szoba dőlt tovább, egyre csak tovább. A kislányom döbbent arccal nézett rám, és kezdett csúszni oldalra, ahogy már a nagy üvegtáblákon kinézve az égből egyre kevesebbet láttam, viszont megjelentek a fák, és végül a zöld föld is. Semmi más nem jutott eszembe, mint az ima, de talán ha két szót elmondtam belőle, rögvest sokkal fontosabb gondolat uralta az agyamat, hogy meg kell fogjam a lányomat, mert ha lezuhan oda, akkor minden ráesik. Hiszen már egyértelmű volt, hogy az épület megállíthatatlanul dől. A rémülettől megmerevedett lányom után kaptam, és már veszettül járt is az agyam, hogy mibe kapaszkodjak, hogyan védjem őt, hogy valahogyan túlélje ezt az egészet. Ekkor ébredtem fel.

Sajnos senkinek se kell álomfejtőnek lennie, hogy értse, mit is jelenthet ez az álom.

Bárhogy is szeretnénk, nem tudjuk gond nélkül megemészteni a jelent, a valós történelmet, amiben élünk.

Minden évben, ahogy közelednek december utolsó napjai, végigtekintek az elmúlt hónapokon, és annak érdekében, hogy mindazt hasznosíthassam a jövőmben, amit az eltelt év tanított nekem, egy rövid kis szösszenetben összegzem azt.

De most nem így volt. Sokáig vártam, hogy valami érett és határozott véleménnyé formálódjon bennem az a képlékeny összevisszaság, amit a 2021-es év jelentett. Szeretném azt mondani, hogy jó év volt, de nem visz rá a lélek. Két korombeli osztálytársamat temettük el, ami már önmagában is lehetetlenné teszi, hogy jó évnek lássam. Meg kellett küzdenem a betegséggel, ami az egész világot rettegésben tartja már 2 éve. Anyagi helyzetem sem javult, a családi kassza nem gyarapodott, és talán soha életemben nem dolgoztam ennyit, ami nem igaz, csak a COVID után olyan erőtlenné váltam, hogy a normál teljesítményem már-már extrémnek hatott.

Mégis, legmélyén mindennek, azt az összegzést vonhatom le, hogy ez egy nagyon hasznos év volt. Olyan sok mindenre akart megtanítani minket 2021, és oly kevéskét fogott fel belőle az emberiség!

Ha kicsit jobban odafigyelünk, akkor a 2020-as év után egészen sokat tehettünk volna magunkért és a világért, amiben élünk.

• Segíthettük volna a Földet, hogy meggyógyuljon, hiszen a 2020-as leállás megmutatta, hogy képesek megtisztulni az óceánok és tengerek, hogy ki tud tisztulni a levegő, hogy még az évszakok is vissza tudnak térni a régebben megszokott kerékvágásba. De mi inkább újra veszett mód utazgatni kezdtünk, még többet és még gyorsabban termeltünk, és hogy mindez ne legyen hiába, hát egyre többet vásároltunk.
• Megérthettük volna, hogy nem vagyunk mindenhatók, hogy nincs uralmunk minden felett. Tisztelettel elfogadhattuk volna, hogy korlátaink vannak, és a természet rendjét legfeljebb megismerhetjük, de nem alakíthatjuk azt át. Ám mi inkább nem fogadjuk el a halált, akkor sem, ha meglett embereket ér utol, ahogy az egyébként az élet rendje. Elvárnánk, hogy halhatatlanok legyünk, és válogatás nélkül bármilyen eszközt igénybe vennénk, hogy örök életűek lehessünk. A pillanatnyi haszon mögé nem tekintünk, a jövőnket gondolkodás nélkül adjuk el olyan ígéretekért, amikre semmilyen bizonyíték nincsen.
• A korlátozások által megtanulhattuk volna, hogy semmi nem fontosabb, mint az emberi kapcsolatok, hogy semmi nem tud minden problémát megoldani, csak és kizárólag a szeretet. De oly hamar elpárolgott ez a felismerés, a pátosz, amivel 2020-ban mindenki sajnálta korlátok közt eltöltött hónapjait! Nézz körül, és láthatod, hogy tán még soha nem volt ilyen végtelenül önző a világ. Gyűlölet és egymás hibáztatásán túl, a „mit bánom én, hogy neki rossz, csak nekem legyen jó” szemlélet mindent ural. Elértéktelenedett minden, és bár látszólag ellent mond a örök élet igényében megmutatkozó életvágynak, valójában az emberek bárkin átgázolnának, bárkit kiiktatnának, ha ígéretet kapnának arra, hogy úgy ők nem lesznek betegek, nem fognak megöregedni és meghalni.

Elmulasztottuk hát 2021 lehetőségét, mert a Föld tovább pusztul. És az ember végtelen önzésében még csak észre sem veszi, hogy milyen együgyű táncot jár a pusztulás zenéjére. Elvárná, hogy örökké éljen, de minek, ha a Föld meghal körülötte? Bármit megtenne, hogy ő megmeneküljön, de minek, ha bárki mást szempillantás alatt pusztítana el olyan hatalmak manipulálásának hatására, akik súly nélküli ígéretekkel kábítják őket? Pedig az élet törvénye egyszerű: születünk és meghalunk, testünk megbetegszik, és idővel elmúlik. Az egyetlen, aminek értelme lenne, hogy a lelkünket egészségesen tartsuk, és hitem szerint a szeretet által biztosítsuk az örök életét. De manapság ez számít a legkevésbé.

2021 elmúlt. Nem tanultunk, és nem fejlődtünk. Elpazaroltuk mindazt, ami ebben az évben jó lehetett volna.

Kedves Olvasók!

Egy felajánlott lehetőség miatt több mint egy éve úgy döntöttem, ideig-óráig áttérek egy másik felületre a Sorsfordító történetek bloggal. Bizonyos írásokat vittem, másokat itt hagytam (a szerzői jog miatt, amit nem kívánok egyetlen szolgáltatóra sem átruházni számomra fontos és egyszer majd kötetben megjelentetendő novelláim esetében). Aztán ottragadtam.

Ezért kérem azokat, akik megszerették, vagy megszeretik az Afrikai történeteket és társaikat, látogassanak el az új blogomba is, ahol talán kicsit más, de szintén érdekes olvasmányokra lelhetnek.

A kötetbe rendezendő novelláimat továbbra is itt fogom majd publikálni első ízben.

Heiling Bea

Valójában fogalmam sincs, hogy mi a jó házasság titka. Túl idős vagyok, hogy tudjam. Ifjonti fejjel még biztosan frappáns választ adtam volna, jó példákat is felemlegetve, mint mondjuk Gabi néni és Józsi bácsi. Az öreg, szikár ember alig egy hónappal élte túl a hosszasan betegeskedő feleségét, akit teljes szívének szeretetével ápolt sok-sok éven át. De nem ők voltak az egyetlen példa a fiatalságomban, akik miatt biztos receptet láttam arra, mi is az életen át tartó jó házasság titka.

Józsi és Irén válnak. 15 év házasság után két gyereken, házon és autón osztozkodnak hangosan. Az ügyvédeik ötletelnek, így hol egyik, hol másik rúgja fel a korábbi megállapodásokat új igényeik érvényesítése érdekében. A tárgyalást várják, ami biztosan hosszadalmas lesz, hiszen nemcsak a vagyonközösséget kell felbontani, de a gyermekek elhelyezéséről is dönteni kell. Játszik itt már a gyámhatóság és a gyermekjóléti szolgálat is, leveleznek a védőnőkkel, az iskolai oktatókkal, de még a gyermekek edzőivel is. 15 év után Józsi és Irén új embert ismerhettek meg egymásban.

Reggel 7.45, a legnagyobb reggeli forgalom Ráckevén. Az utakat tükörjég borítja, egyetlen kivétel a nem városi fenntartású főutak. Mégis a Lórév felé vezető úton, a belvárosi kanyarban helyszínelő rendőrök szorítják a forgalmat egy sávra, a távolból úgy tűnik, biciklist gázoltak. Nagy baj nincs, mentő nem érkezik. A menekülő úton már jégpáncél, és egyébként is kukásautó torlaszolja el a forgalom menetét. Átjutva a vargabetűkön, a célegyenesbe fordulva a városból kivezető irányba, újabb kukásautó nehezíti a közlekedést.

Körülbelül ezzel a kérdéssel fordult felém egy ismerősöm, amikor választ kapott Svájcból az álláskereső jelentkezésére. A munkaközvetítő cég levelének Google fordítása elég mókás volt, de a rengeteg udvarias és már-már mézesmázosnak tűnő mondat között, valahol a második bekezdésben ott volt, hogy sajnos nem találtak az ő képességeinek megfelelő állást. Mindez azok után, hogy hálásan megköszönték a beléjük fektetett bizalmat, és az előtt, hogy biztosították őt arról, milyen nagyra értékelik, és bíznak benne, hogy meg fogja találni azt az állást, amire vágyik.

Az új társadalom egy új nyelvezettel épül. Erre 1992-ben jöttem rá, de szemmel láthatóan a helyzet most visszaköszön.

„Kasszandrát kell járnom!” - hallgathattam meg az Egri Újság külsős munkatársaként egy nagystílű szerkesztőségi ülésen a lapigazgatótól, legalább tízszer a beszéde alatt. Tartott egy ideig, míg rájöttem, hogy a kanosszajárásra céloz.

Senki János valójában doktor volt. Nem orvos doktor, sem jogász doktor, ő a társadalomtudományok doktora volt. Senkinek sem mondanám éppen, hiszen mindig is jó munkája volt, nemzetközileg megbecsült szakértelemmel foglalkozott a társadalom változásainak gyakorlati kérdéseivel. Az embereket szolgálta, bár azok nem igen köszönték ezt meg neki.

• Isten fizesse meg!

• Szép kutyus. Megsimogathatom?

  Érzem az apró tacskó koponyájának törékenységét a kezem alatt, és meleg, párás leheletét a tenyeremben. 100 Ft-ot adtam, ahogy a múltkor is, és azelőtt is, és még azelőtt is. Nem szokásom alamizsnát osztani, úgy vélem ez a Kormány feladata volna, hiszen, mióta dolgozom, a fizetésem közel felét még soha sem láttam. Ám ez az idős bácsi, valahogy más. Egyszer sem zaklatott engem, az aluljárónak mindig a leghidegebb lépcsőin ücsörög, mintha kívül esne a „bevédett” köröktől és helyektől. Nem kéreget, csak ül, ölében a kutyusával, akit egy házilag kötött sálba bugyolál be. A szívem mindig mély fájdalommal telik meg, amikor meglátom.

  

Mindenki vágyódik valahova, valaki után, valami megszerzéséért. Ez az érzés viszont általában nem egy permanens belső feszültség. Általában és normálisan. Azonban manapság a magyar emberek igen nagy része nem az általánosságot és normálist erősíti, hanem elvágyódik saját hazájából.

Már-már népvándorlásnak tekintik sokan, vagy exodusnak, de bárminek is nevezzük, tény, hogy rengeteg honfitársunk kényszerül máshol kezdeni új életet.

16 évvel ez előtt egy aranyos tacskó szegődött mellém. Szegeden találtam, éjjel, a kietlen utcán. Diákokat gardíroztam sportversenyre, és éppen a többi tanárral hajlottunk el egy kicsit. Valójában csak akartunk volna bulizni, mert útközben egyszerűen a falhoz passzírozott minket egy a vizes macskakövön kipördülő és elszabaduló Mercédesz. Lévén a pasik testnevelők, mint pókemberek ugrottak a falra, a kolléganőm vetődéssel tért ki a kocsi elől, én meg egy kiugró oszlop takarásában vészeltem át a becsapódást, így csak a lábszáramat nyomta meg a lökhárító. Sajnos egy alacsonyabb tesitanár nem úszta meg ilyen kevéssel, nem tudott elég magasra ugrani a falon, így eltörte lábát az autó. Jártunk kórházban, beszéltünk a rendőrrel, s miután kiderült, hogy a helyi alvilág fejének kedvese szabálytalanul és túl nagy sebességgel kanyarodott, inkább már nem is emlékeztünk pontosan a történtekre. A rendőr is így látta jobbnak. Többen taxival mentek haza, én viszont a helyi kollégával sétáltam. Így talált rám Rezső.

Egyszer, sok-sok évvel ez előtt randiztam egy fiúval. Bár hosszú ideje ismertem már, csak akkor jutott eszünkbe, hogy randevúzzunk. Valójában ez volt az első és egyben az utolsó randink is.

A fiú magánkopóként dolgozott, éppen egy Igor nevű férfi volt barátnőjét kereste. Nem mondott sokat az ügyről, ahogy ő fogalmazott, jobb volt ez így nekem. Amikor megkérdeztem, nem gondolja, hogy az a lány esetleg okkal nem akarja, hogy megtalálják, csak annyit válaszolt: - Hidd el, jobb neki, ha én találom meg, mintha Igor emberei.

Lehet-e múlt nélküli jövőnk? Ezt a kérdést szegezi az olvasónak két fiatalember története. Ki ezért, ki azért menekül, de vajon magunk mögött hagyhatunk-e mindent, hogy egy új életet kezdjünk? Bármennyire is szeretnénk eltörölni a bűneinket, a gyermekkorunk béklyóit, elhibázott lépéseinket és a megélt tragédiákat, a nagy kérdés mindig ott fog lebegni a fejünk felett: elmenekülhetsz?

Érdekel a könyv?  - KATTINTS IDE

A hindu orvos felemelte a szőke hajtincset és kérdőn tekintett az apára, aki ingerülten bólintott egyet, mire az orvos lenyisszantotta a fürtöt. A férfit idegesítette már az udvariaskodás. Mint a legtöbb angol, ő is kis felnőttnek tekintette gyermekét, aki zokszó nélkül tűrt. Az orvos viszont úgy érezte, a helyzet megköveteli, hogy minden mozdulata jóváhagyásra találjon.

Alig pár órája még a katolikus templomban ültek a misén. Csupán a társasági élet kedvéért ment el az anglikán család. „Minden afrikai porfészekre jut egy tiszteletes, csak ide nem evett a fene egyet sem” – mondogatta mindig az angol férfi, ám a helyi misét nem akarták kihagyni.

Láthatatlan árnyakként jöttek, és suttogva beszéltek. A fehér férfi mindent elmondott, hiszen pontosan tudta, amit a rendőrség is, azok mégsem tettek semmit. A kertész ajánlotta be Samuelt, aki nyájasnak és segítőkésznek mutatkozott. A csillogóan fekete bőrű fiatal férfi ott volt mindenhol, az asszony keze alá adott mindent, és bármilyen feladatot szívesen ellátott. Ő volt az ideális háziszolga. Mindaddig, míg egy szép napon el nem tűnt a ház összes értékével.

A bolond ott ült a fa alatt, a poros főút mentén. A homokban játszott a hatalmas fekete szerszámával. Megdöbbentő volt a férfiassága, amit ő fel sem fogott, egy alig ötéves gyermek szintjén élte a mindennapjait. Haja kócos volt, néha-néha az asszonyok megsajnálták, megmosdatták, megfésülték, takaros fonatokat csináltak neki is, mint a gyerekeiknek, megetették és tiszta ruhát adtak neki. Máskülönben csak ott ült naphosszat. Nem lehetett olyan korán menni és olyan későn jönni, hogy ő ne terüljön el ott bárgyú vigyorral az arcán.

Aznap hatalmas tömeg sivítozott körülötte.

Forró homokot fúj a szél. A sivatagi por úgy ellepi az utat, hogy alig látszik, valaha le volt aszfaltozva. Ez már az út jobbik fele, itt nem ráz annyira a bicikli. Már egy egész napja jönnek, az ébenfekete fiatalember teker, az asszony a csomagtartón kucorog, hasát nyomja az ülés, meg belülről a baba, hátára kötve meg a csomag húzza, és jó félnapi zötyögés még előttük áll.

Tudja ő, hogy nincs már sok hátra, mégis az összes pénzét kifizette, hogy beszállítsák a városba. Gyalog nem bírta volna, és a hiénák martalékának nem adja a babát.

1990. október

A pap megható beszédet mondott a ravatalozóban. Szolid ünnepség volt, csak a legközelebbi rokonok, no, meg a kártyaasztal-társaság és egy-két régi hódoló, akik még életben voltak. A Tata még nyolcvan felett is meg tudta szédíteni a nőket. Még ott is olyan csillogó tekintettel néztek azok az élet súlya alatt megroggyant asszonyok az urnára, mintha a Tata kikacsintana feléjük. Az öreg hamvasztást kért, mert így volt a legolcsóbb, és ahogy az életében, úgy halálában sem akart gondot okozni a családjának. Pedig de szívesen viseltem volna még gondját. Édes teher volt ez, amit ő ezerszeresen fizetett vissza. No, nem pénzzel, az azóta nem volt neki, hogy a bátyám disszidálása miatt mindenét elvették.

... nekem speciel több is.

Egy egészen különleges történetet már megírtam a Kaméleon-sors című regényemben.

Most éppen úton van a következő könyvem, és még annyi, de annyi sorsfordító történet él bennem. Vannak, amik egy-egy regény ívébe illenek, mások novellák formájában, vagy egyszerű pár mondatos megfogalmazásban öltenek testet. Ezeknek hoztam létre ezt a blogot.

Ha úgy gondolod, hogy kíváncsi vagy rá, milyen világot tárnék eléd, kövesd nyomon ennek az oldalnak a tartalmát, vagy légy tagja a Facebookon a 'Heiling Bea könyvei' -t kedvelők közösségnek.

Szeretettel várlak az én sokszor megrázó, akár szenvedéssel teli, de nem egyszer a boldogság melegségét árasztó, és mindenképpen csodálatos világomban.

Heiling-Koltai Beáta